sjuli szerint:
+ Már a fesztiválköszöntő alatt megragadott a színpad jobb és bal oldalán látható két díszletelem, a vékony, fehér zsinegen csüngő színes „gyümölcsök” látványa. Első látásra hárfához hasonlítottam. Úgy tűnik, nem csalt az előérzetem, mert az első tánc alatt az egyik bohóc valóban hangszerként használta az egyik elemet, amikor pálcájával ütögette a húrokat. Ezt közben a zene is alátámasztotta.
+ Tetszenek a figurák, akiknek egyénileg váltakozó, de ismétlődő gesztusaik vannak. Olyanok, mintha be lennének programozva. Olyanok, mint mi, akik rendelkezünk bizonyos tulajdonságokkal, tehetségekkel, és csak ezekkel élhetünk, mert ilyennek vagyunk teremtve.
– … (Nem találtam benne negatívumot.)
BeGeI szerint:
+ Izgalmas kihívásnak tűnik a becketti gondolat, a becketti abszurd táncban, mozgásban való kifejezése. Már csak azért is, mert az európai abszurd intellektualitását nem lehet könnyű pusztán mozgásban leképezni. Az előadásnak valamelyest sikerült felidéznie Beckettet bennem (igaz, nem ritkán a Beckett-reprezentációk kliséinek felidézésén keresztül).
+ A tárgyakhoz való viszonyulás, a mozgás – és annak zeneisége –, a repetitív elemek mint a hiábavalóság (= örökkévalóság?), a becketti „patt” kifejezői szintén működni tudtak.
– Személyes ízlésemhez mérten helyenként túl harsány volt az előadás, miközben mintha valahogy nem merült volna elég mélyre Beckettben, kicsit a felszínen maradt – vagy talán csak én nem tudtam követni.
demKata szerint:
+ Az előadás világába minden belefér, sok kreatív díszlet-megoldás van benne, ami egybevág a klasszikus becketti formavilággal.
+ Zeneileg komplex, változatos és erős. A zene megadja a jelenetek hangulatát és dinamikáját vagy épp monotonitását.
– Az előadással ellentétben Beckett nem váltja meg a szereplőit. Bár a felismerés pillanata a „fa” alatt, az isteni fény és az Agnus Dei lezárja az előadást, ugyanakkor lényegében meg is fojtja azt.
Lola szerint:
+ A néma főszereplő mimikája említésre méltó, érzelmei és szándékai egyértelműen kiülnek az arcára.
+ A letisztult feketék látványos ellentétben állnak a három női szereplő színes ruháival. A kontrasztnak köszönhetően egyértelmű, jól körvonalazott színpadképet kapunk.
– A női jelmezek színeikben megnyerőek, ám anyagukban és formájukban nem egységesek. Kis költséggel előállított ruhák hatását keltik.
nóra szerint:
+ Az előadás „beckettes”. Hangulatában, megmagyarázhatatlanságában abszurd „feelingje” van a három egymásrajátszatott alig-történetnek.
– A történet nem a mozgásban jön létre, a koreográfia mintha csak illusztrálna valamit, amiről nem tudunk.
– A jelenetek, mozgások, díszletelemek mintha csupán véletlenszerűen lennének épp ott, ahol.
anna szerint:
+ A színészek fáradhatatlansága, arcjátékuk.
+ A tárgyak kezelése, pl. ahogy a műalmába harapnak és jűízűen eszik, annyira, hogy semmi másra sem vágyom, csak egy almára. A díszlet segít asszociálni és kibontani a történetet. A biciklikerekek utalnak a ciklikusságra, a sablonos életre, ugyanezt eltáncolják a színpadon.
– Hangos és zavaró a síp hangja és a rózsaszín ruhás hölgy síkításai (inkább az első szereposztásban).
vmarta szerint:
+ Egyedien és mesésen dekoratív, többfunkciós díszlet: hangszerként és körforgásjelzőként is használt biciklikerekek, burokként is funkcionáló fekete kukászacskók, ehetetlen színes műanyaggyümölcsök és sok más az orrunk előtt csüngő, de elérhetetlen titok és „finomság”.
+ Az előadás miliője ellentétben áll a becketti kietlen világgal: a varázslatosan színes mesével kifordítottan aktualizálja az ember elveszettségét, és arra kérdez rá, hogy a „mindenmegvan” igazi-e..
– Az előadás többnyire rajzfilmfigurákat vonultat fel az evidenciákra épülő bohóctréfáknak köszönhetően, melyben a színészek és nem a szereplők változnak rugóra járó bábukká.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése