...Nehezen ébredtem. Merthogy ébredni épp oly nehéz nekem néha, mint például „könnyed”, „laza hangvételű” és főleg tömör blogbejegyzést írni. (Vagy lemondani a zárójel-mániámról. – Ami, valljuk be, hiba, s még az önirónia sem mentesít alóla.)
Szóval kialvatlanul érkeztem a kollokvium első szakmai megbeszélésére, ahogy sokan mások. Vagyis hogy nem sokan. A tegnapi nap megpróbáltatásai (három előadás, koncert, buli, lapszerkesztés, -írás hajnalig stb.) megtették hatásukat.
A zsűri tagjain és a közvetlenül érintett társulatokon kívül néhány érdeklődő és a vitaindító diákok voltak jelen a büfében. Kellemes kávéillat és kellemetlenkedő kávédaráló mellett indult a beszélgetés két tegnapi előadásról, a csíki és a marosvásárhelyi színház produkcióiról.
A vásárhelyiek siettek jobban haza, ezért rajtuk is kezdték a megbeszélést. Én mégis inkább az előadások sorrendjéhez igazodnék (rendszernek lennie kell, ugyebár), és a csíkiakkal kezdeném. Sántha Júlia tartalmas vitaindítója után Zsehránszky István vette át a szót (egyébként mindkét beszélgetés az ő moderálásával zajlott). De előbb a vitaindító: bevallom, azon – immár – vásárhelyi hallgatók közé tartozom, akik tartottak kicsit ettől a vitaindítói feladattól. Nem is irigyeltem azokat, akikre mindjárt az első alkalommal sor kerül. Kollégáim rácáfoltak félelmeimre, sikerült problematizálniuk néhány főbb támpont kiragadásával az előadásokat. Szóval működött a dolog.
De vissza a megbeszéléshez, vissza a Nagykutyákhoz – és itt most nem a zsűri tagjaira, hanem az előadásra gondolok.
A vélemények meglepően egybehangzóak voltak (egyébként mindkét esetben): a tér használatát, a díszletelemek textúráját, formáját, színét, az egész színpadi tér kifejezőerejét Zsehránszky István, Duró Győző és Ungvári Zrínyi Ildikó is méltatta. Szó esett az előadás társadalomtudatosságáról, a témaválasztás aktualitásáról (igaz, később Harsányi Zsolttól megtudtuk, a darabválasztás még a válság kitörése előtt történt, tehát nem valami közvetlen aktualitásra válaszolt). Az előadást tagoló reklámok problémáját Duró Győző vetette fel. Ezek a beékelt egységek változóan hatásosak (nagyon jól sikerült, nagyon találó reklámátiratok váltakoztak kevésbé sikerültekkel). Ungvári Zrínyi Ildikó a tragikus felhangok elsikkadását kifogásolta (bár elindul ez a szál, végül teljesen háttérbe szorul a komikus megoldásokkal szemben), és hiányolta a karakterek mélyebb megformálását, egyénítését, saját helyzetük tragikumának személyes vetületeit. Alice Georgescu a darab bukaresti bemutatójával vetette össze az előadást. Míg ott nagy színészek kiváló alakításainak összességét látta, itt maga az előadás sokkal tisztábbnak, átgondoltabbnak, koherensebbnek tűnt számára. A rendező „bujdosásáról” Zsehránszky István és Duró Győző is szót ejtett: a rendezés, miközben erősen társadalomtudatos, könnyen telíthető témához nyúl, rejtőzködik, nem foglal állást, nem érezteti eléggé saját koncepcióját.
Parászka Miklós örömét fejezte ki, hogy ezzel az előadással lehetett jelen Csíkszereda a Kollokviumon, így fiatal, pályája elején járó tehetséges rendezőnek adhattak lehetőséget a fesztiválon való bemutatkozásra.
A vásárhelyiek előadásáról talán még az előbbinél is nagyobb egyetértés alakult ki a beszélgetők között. Kupás Anna vitaindítója után Zsehránszky István beszélt az előadás mélységeiről, hatásáról, az alakításokról. Csupa pozitívum. A tér kérdése az Alvás kapcsán is visszatérő eleme volt a beszélgetésnek – bár néhány dolgot eltérően értelmeztek a jelenlevők. Már a vitaindítóban elhangzott például, hogy azáltal, hogy a női szereplők csodálatosnak látják az amúgy nagyon lerobbant, ütött-kopott lakást, az annak is tűnik a befogadó számára (megszépül mintegy) – miközben jelen sorok írója például egyáltalán nem hiszi, hogy a női szereplők valóban szépnek látnák azt a teret. Ellenkezőleg: önmagukat és egymást győzködik a szereplők, e győzködés mértéke, jellege, a szereplők lelkesedése pedig a köztük lévő szerelmi kapcsolatot jellemzi. Míg az egyik pár ugyanannak a lakásnak harsányan örül (a nő körbe-körbe szaladgálva ujjong), a másik pár ön-győzködése tétovább (mintha mindketten a másiktól várnák, hogy kimondja: dehogy is tetszik neki az új hely). A „veled minden lakás megfelel” érzéséről lehet itt szó inkább.
Az alakításokat szintén dicsérték, kiemelve, hogy itt végső soron az egész rendezői nyelv a színészi alakításokból építkezik. Külön szó esett az idős szereplőkről. Gyakori probléma, hogy a különböző generációk a színpadon egymás mellé kerülve különböző színházi nyelveket beszélnek (más-más játékstílusuk van), ami valamiféle disszonanciához vezet. Különösen szembetűnő ez kortárs darabok színreviteleinél, itt azonban az idősebb szereplők megformálói is megtalálták a helyüket ebben az előadásban, egy nyelvet tudtak beszélni a fiatalabb kollégáikkal.
Többen fenntartásaikat fejezték ki a dramatikus textus szerkezetével kapcsolatban, utalva az olykor homályosabb megoldásokra, úgy vélték ugyanakkor, hogy az előadás áthidalta ezeket a problémákat, bizonyos színpadi jelekkel: például a ventillátor elindulása mindig valami „szellemjárást” jelez (amikor a darabbeli „realitás” síkján vagyunk, nem is tudják működésbe hozni, noha próbálkoznak vele, amikor viszont átlépünk a szellemek világába, magától elindul).
Miután az előadást kimerítették, a rendezőhöz intéztek néhány kérdést a jelenlevők (a közös munka élményéről beszélt).
Néhány következtetés, zárszó, és már tíz óra múlt. Kint gyülekeznek az emberek, készülődünk a kiállításmegnyitóra.
Rövid alvás a Napsugárban, és újra szakmai megbeszélésre sietek (mint mindig, telefonálva – el is tévesztem az utcát). A Figura tegnapi előadásának (3 tánc Beckettre) megbeszélését a kiállítás helyszínén (pontosabban a teraszon) tartották, négy órától.
Frissebben és kötetlenebbül beszélgettek a jelenlevők, a korábbiaknál több műhelytitkot osztottak meg velünk, és aktívabb volt a kommunikáció az érintett csapat és a munkájukat értékelők között. Az előadás erényei között a Beckett-allúziók sikerességét, egyes figurák (például a „chaplinoid” figura) megformálását, a tér használatát és a szimbolikus kellékeket és díszletelemeket (pl. a Godot-ra várva fáját felidézőt) emelték ki. Szinte mindenki külön említette a szemeteszsákok funkcióját, szimbolikáját. Innen jutottunk el a tér kérdéséig, mely kapcsán erősen megoszlottak a vélemények. Volt, aki szerint a nagy nézőtér talán még jót is tett az előadásnak (egyébként stúdióelőadásként, a színpadon lévő kisebb nézőtérnek játsszák). A néhol túlzsúfolt tér és túl sok jel így tisztábban látszott, átfoghatóbb volt egészében. Ezzel szemben mások mégis a stúdiótérre „voksoltak” inkább. Egészen más értelmezést kínál, ha a néző is jelen van ebben a nagy szimbolikus „szemétledobóban”, mint kvázi „elfekvő szemét”, maga is része ennek a világnak, a bedobott zsákok a lába elé esnek, és karnyújtásnyira játszanak tőle a színészek. Előbbi álláspont mellett érvelt Zsehránszky István, míg Duró Győző és Ungvári Zrínyi Ildikó is inkább utóbbit képviselte.
Alice Georgescu a Beckett-utalásokat méltatta, megjegyezve, hogy helyenként túlzsúfolt az előadás, és néhol kusza is kicsit. Ebben egyébként valamennyi zsűritag egyetértett (ahogy a legtöbb erényét illetően is).
A szakmai megbeszélés végeztével kezdődik is az első előadás. Útközben még beugrom a szerkesztőségbe, elvállalok egy „könnyed hangvételű”, tömör blogbejegyzést mindarról, amit láttam-hallottam (zárójelek nélkül! becsületszóra).
Aztán már kezdődik is a váradiak Phaedrája. Erről viszont már csak a 2:1-esemben szólok...
BeGeI
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése