okt. 6., kedd dél -- szakmai

...Ha tudnátok, miről maradtatok le! A fesztivál eddigi legizgalmasabb szakmai megbeszélése zajlott le ma reggel (na jó, délelőtt), a fesztivál két kiemelkedően izgalmas előadásáról. A szokásoson kívül (felvezető, hozzászólások stb.) megtörtént, ami eddig egyszer sem: volt vita. Igazi parázs vita, markáns elképzelések ütköztetésével, pro és kontra érvekkel, szóval úgy igazán.

Kakuts Ágnes Árva életéről (azazhogy az Anna néniéről) és az M Stúdió hatalmas sikerű Romeo & Júliájáról beszélgettünk, a felvezetőt pedig mindkét esetben Nagy Júlia kolléganőm tartotta. Felvezetői eltértek az eddigi (mélyre hatoló, részletesen elemző és értékelő) bevezetőktől, ennyiben talán ő felelt meg leginkább a műfaj követelményeinek: valóban vitaindítót mondott. A vita pedig el is indult, annak rendje és módja szerint.

Az Árva élet esetében Júlia az előadást megelőző felvezetést, illetve az abba beékelődő kvázi civil magyarázatokat problematizálta. Elsőre zavarónak, idegen testnek érezte ezeket a momentumokat, utólag azonban úgy látja, szükség volt rájuk.

Ehhez kapcsolódva Duró Győző Kakuts Ágnes koncepcionális erényeként értékelte, hogy „lemondott arról a csábító lehetőségről, hogy beöltözve jöjjön be”, az ugyanis hiteltelen lett volna. Anna nénit nem eljátszotta, hanem „megidézte” ilyenformán, és a megidézés folyamatát hagyta a szemünk előtt kibontakozni (pl. ahogy a ruhák bemutatása után, ahol egy megrázóbb rész következik, a fején hagyja a kendőt – ez nagyon hatásos színpadi jel).

E sorok írója szóvá tette, hogy az elején nagyon is indokoltnak látta a felvezetést, amennyiben az pótolt bizonyos dramaturgiai beavatkozásokat (hiszen ez nem egy eleve dramatikus textus, mégis erőszak volna bármilyen beavatkozás, a szöveg speciális íze, jellege miatt – hacsak nem találnának hozzá valahol egy csángó dramaturgot ). Ezzel szemben a „szünet”-ben történő civilbe való kilépés már idegennek és zavarónak tűnt.

A jelenlévők többsége ezt másként látta: már a kendő miatt is – és nemcsak – érdemes volt beékelni, illetve ez is egyike azon gesztusoknak, amikkel a színésznő eltávolítja a „szerepet” magától, és jelzi, hogy ő nem Anna néniként áll előttünk, hanem Anna néni Árva életének interpretátoraként.

Duró Győző az ellenpontozás miatt is fontosnak tartotta ezt a momentumot, mint ahogy általában is szívesen találkozik ezzel a megoldással: amikor valami nagyon súlyos dolgot egy ugyanolyan súlyos, de egészen más jellegű momentummal ellensúlyoz az alkotó.

Ungvári Zrínyi Ildikót ennek ellenére zavarták bizonyos kilépések a szerepből (pontosabban azok jellege): főként azok, amelyekben bizonyos tipikus színésznős manírok köszöntek vissza. Ezeket túl erősnek találta, ugyanakkor értékelte, hogy (és ahogy) Kakuts Ágnes a saját gesztusat vegyíti a – feltehetően – Anna nénitől átvett gesztusokkal.

Béres László rákérdezett: néprajzi színháznak nevezhető-e ez az előadás? Zsehránszky István már a fogalmat is tisztázatlannak tartja, de abban is egészen biztos, hogy ez semmiképp sem valamiféle etnografikus színház. Inkább monodráma.

Daria Dimiu a „helyreállító színház” terminust ajánlotta, abban az értelemben, hogy itt tulajdonképen az emlékezet helyreállításáról van szó.

Alice Georgescu Anna néni hármas tragédiáját hangsúlyozta: egyfelől ez egy elzárt közösség tagjának története, másfelől egy nő története, de ami a legfontosabb: egy emberi lény története, helyzetének minden tragikumával együtt. Csatlakozott Zsehránszky István azon meglátásához, miszerint ez semmiképp sem etnografikus színház. Szerinte akkor lenne az, ha eleve beöltözve jönne be a színésznő – de ezzel az előadás többet vesztene, mint nyerne. Egyetértett Ungvári Zrínyi Ildikóval abban, hogy helyenként tényleg zavaróak a színésznő gesztusai. Mondhatnánk azt is, hogy úgyszólván kilóg a színészláb egy kicsit.

Ungvári Zrínyi Ildikó Peter Brook egyik történetét idézte fel, melyre valóban rímel a ruhák körbemutatása az előadás „szünetében”: Brook meséli el, hogy egy általa látott törzsi szertartás után az aktor levette maszkját és körbemutatta a jelenlevőknek, a szimbolikájára vonatkozó magyarázatok kíséretében. Ekkor már semmi köze sem volt korábbi lényéhez (farmerben, félmeztelenül reflektált arra akivé korábban átváltozott, felmutatva az átváltozás aktusát).

Rövid szünet, kávé, és kezdődik a következő előadás megbeszélése (a szakmai fórum legizgalmasabb része).

Nagy Júlia a mozgás pontosságát, Mercutio és Tybalt, valamint Mercutio és Romeo kettősét méltatta.

Ezután a háttérről esett szó: mint kiderítettük, olasz romvárost ábrázol. Duró Győző szerint ha ez tényleg így van (mind bizonytalanok voltunk ebben, a társulat pedig nem volt jelen, hogy segíthessen), akkor az nagyon mély értelmezés-lehetőséggel kecsegtet: ha ebben a romvárosban jelenik meg egy nagyon jól öltözött társaság, az arra is utalhat, hogy ezek a romok jelentik az ő jólöltözöttségük árát. Zsehránszky István olvasatában a téma időtlenségére is utalhat az, ha egy antik romváros előtt játszanak kortárs jelmezekben.

Többen kiemelték a ketrecek fontosságát, a bennük folyó játék erejét. Duró Győző a ketrecben folyó szerelmi jelenet kapcsán elmondta, hogy itt épp a fordítottja történik a drámaszövegben elmondottaknak. Ott „mintha sírból” nézne fel, itt pedig fentről (mintha sírba) néz le Romeo Júliára.

Kupás Anna a tükröződő felületek funkcióját emelte ki (erős megoldás, hogy a végén magunkat látjuk), Sántha Júlia pedig a barátság mozgással történő kifejezésének megoldásait hangsúlyozta, mint számára legkedvesebbeket (Mercutio és Romeo).

Duró Győző az „uniszex” jelmez szimbolikáját húzta alá (olyan uniformizáló jelmezzel találkozunk, ami sem társadalmi helyzetre, sem nemhez tartozásra nem utal), Zsehránszky István ehhez képest azt tartotta lenyűgözőnek, hogy mégis, szinte első pillanattól tudjuk, ki kicsoda.

Duró Győző rákérdezett: vajon a Romeo és Júlia történetét nem ismerő néző számára mennyire érthető az, ami történik? Vajon ugyanazt olvassa-e ki belőle? Zsehránszky István elárulta: ez már tegnap vita tárgyát képezte a zsűri tagjai között. Úgy vélte, ez nem húsbavágó kérdés, másrészt ha a befogadó tud olvasni ebben a táncnyelvben, akkor szerinte ugyanazt, vagy nagyon hasonló történetet olvas ki belőle (két fiatal szerelme, környezetük feszültségektől terhes volta, akadályok, melyek útjukba kerülnek, kripta, öngyilkosság stb.). Duró Győző hangsúlyozta, hogy szerinte ez egyáltalán nem mellékes kérdés, hanem valódi probléma. Ungvári Zrínyi Ildikó sajnálatát fejezte ki, hogy erről a problémáról nem „interjúvoltunk” meg az előadást követően olyan fiatal nézőt, aki a szöveget előzőleg nem ismerte (hasznos adalék lett volna). Így azonban a vita eldönthetetlen, hiszen a jelenlevők mind ismerik a shakespeare-i szöveget.

Béres László szerint még így is voltak pillanatok, amikor nem lehetett pontosan tudni, hol is tart az előadás a shakespeare-i történetben, a szöveget esetleg nem ismerők számára tehát valószínűleg még kevésbé tiszta a kép. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy szerinte nem az eredeti szöveg lekövetése a cél. Szerinte sokkal izgalmasabbak az elemelt, stilizáltabb pillanatok, sőt, néhol bosszantó, hogy ezekből kilép az előadás, és a szöveget kezdi követni. Kínosan igazodik annak szukcesszivitásához, mindenképp elő kell kerülnie a méreggel telt üvegcsének (azaz jelzik, hogy ott van – helyette szimbolikusabbá lehetne tenni ezt a részt is), így a szöveg mintha lefelé húzná, földhöz kötné az előadást.

Ezzel parázs vitát váltott ki, pro és kontra érvek röpködtek a megbeszélés bábelivé növekedő zűrzavarában (ki románul, ki magyarul érvelt a saját igaza mellett – istenem, még jó, hogy a németek már hazamentek...).

Én magam Béres László véleményét osztom (ennek hangot is adtam), sőt, már a tegnapi 2:1-emben is leírtam, hogy jobban tetszenek azok a tánc- és mozgásszínházi megoldások, amik valahogy úgy viszonyulnak a shakespeare-i szöveghez, mint mondjuk Wilson Hamletgépe a Hamlethez, mint azok, amik egy szavak nélküli „narrációval” pontosan le akarják követni a darabot.

Ungvári Zrínyi Ildikó szerint viszont ez pusztán ízlés kérdése, és ha az előadás, a mozgás, a tánc jó, akkor nem baj, ha az eredeti történetet pontosan követi végig. A mozgás nyelve amúgy is sokat ad hozzá az eredeti történethez, ráadásul – figyelmeztetett – bőven vannak elemelt, szimbolikusabb részek így is.

Zsehránszky István inkább Ungvári Zrínyi Ildikó véleményét osztotta, míg Duró Győző inkább Béres Lászlóhoz csatlakozott: szerinte a jelen nem lévő eszközök megidézése (pl. tőr, méreggel teli üvegcse, stb), a hozzájuk való merev ragaszkodás mindig elvesz az előadás értékéből. „Ha mozgásról van szó, akkor testtel kell ölni, nem tőrrel vagy méreggel”. Épp ezért pozitívum szerinte, hogy Júlia végül mégsem öngyilkos lesz, hanem Romeo alatt szenved ki (!) – ez a szövegre is szépen utal vissza, de nem annak utasításait követi. Azt a szövegrészt idézi inkább, amikor Júlia „hívja” a tőrt („Jöjj, drága tőr! Ez hüvelyed.”), és az ebben rejlő erotikát (a halál erotikája).

Daria Dimiu megjegyezte, hogy ő az előadás egyes részei kapcsán Bizet Carmenjére asszociált, majd kifogásolta, hogy olykor hiányzik belőle az eredeti szövegben is meglévő költői, metafizikus világ jelenléte – bár a kripta megmutatásánál és a zárójelenetnél megjelenik.

A vitázók még érveltek egy darabig saját meglátásuk mellett, aztán újra a diákokhoz került a szó. Kupás Anna az előadás humorát emelte ki, Sántha Júlia pedig a jelmezek finom jelzéseiről beszélt.

Ungvári Zrínyi Ildikó néhány diplomatikus, összegző megjegyzéssel zárta le a vitát (melyben végülis nem tudták igazán meggyőzni egymást a felek, de egymás hatására valamennyien árnyalták véleményüket). „Azt hiszem, jót beszélgettünk”.

Valóban: elégedett arcok a teremben. Végre tényleg kiveséztünk dolgokat, vitáztunk. Miközben eltölt az a kellemes érzés, ami az izgalmas viták sajátja (az egészséges birkózás után elégedetten ziháló gyermek boldogsága), még egyszer végigfuttatom magamban a pro és kontra érveket (szent ég, milyen kis töredék az, amit itt le tudtam írni...).

Aztán oldódik a hangulat. Pár poén megüti a fülemet arról, hogy lám, még használt is a beszélgetésnek az alkotók távolléte, és hogy ezentúl mindig itt, az igazgatói irodában kellene beszélgetnünk, ilyen zárt körben. Duró Győző felveti: a színészek nézhetnék mondjuk kivetítőn. Harsány nevetés. (Tényleg, milyen mélyen ironikus helyzet ez: a szakma elméleti szakemberei mennyivel mélyebben és jobban kivesézik azt, amit a gyakorlat felmutat, ha maguk a felmutatók nem „kellemetlenkednek” a helyszínen... – Persze nem biztos, hogy csak ez az oka.)

Eszembe jut, amit Selyem Zsuzsa mondott az erdélyi magyar (irodalmi) kritikai diskurzusról: hogy tudniilik az kissé maszturbatív. Picit így voltunk mi is. A partner magunkra hagyott, mi viszont nagyon jót beszélgettünk. Vajon tényleg csak két út lenne: vagy nagyon jól átbeszélünk valamit, de kevés gyakorlati haszonnal, vagy hasznosak vagyunk, de korántsem mélyülünk el úgy a témában?

Sántha Júliával beszélgetek erről a büfében, mindjárt a megbeszélés után. Érdekes gondolatot vet fel: milyen jó lenne, ha a fesztiválokon mindig két szakmai megbeszélés lenne. Egy az elméleti szakembereknek (és diákoknak), ahol a téma mélyrétegéig hatolunk, vitatkozunk, következtetéseket vonunk le (melyeket legfennebb hallgathat vagy olvashat akár az érintett is), és egy, amelyben a levont következtetések alapján az elméleti emberek visszajelzéseket adnak az alkotóknak, akik válaszolnak, elmondják, hogy a tanácsok közül mit tudnak elfogadni, mit nem tartanak jogosnak, satöbbi. Érdekes felvetés...

BeGeI