Nem akarom a nemtűrés giccshatárát feszegetni (hogy Zsehránszky István fordulatával éljek), de van valami kedves szépségük a szakmai megbeszéléseknek. „Korán” (értsd álmos) reggel van, netán kiülünk a teraszra. Persze egyre erősödő napsütésben. Együtt gondolkodunk az előző napi előadásokról, miután „aludtunk rájuk” egyet. Aki úgy érzi, hozzászól. Főleg a zsűri érzi úgy.
A Ködszurkáló avagy egy bohóc nézetei esetében feltűnően lakonikusra sikeredett a beszélgetés, de mindenképp kirajzolódott valamilyen kép az előadás befogadásáról. Mozaikszerű kép, amelyből hiányoznak bizonyos darabok. Nem időrendi sorrendben beszélnék az elhangzottakról, hanem a meglevő mozaikdarabokat szeretném rendezgetni.
A központi megállapítások az előadás koherenciájához kapcsolódtak. Alice Georgescu megjegyezte, hogy túlságosan elütő stílusú szövegek hangzottak el (Kupás Anna a felvezetőjében a sok ars poetica jelenlétét említette), s a központi gondolat emiatt homályossá vált. Értékelte, hogy Mátyás Zsolt teljes képet nyújtott előadói képességeiről: színészként, bohócként, filmszínészként egyaránt bemutatkozott. Ungvári Zrínyi Ildikó a sok technikai megoldással magyarázta az előadás széttartását. Érzékletesen úgy fogalmazott, hogy bár sok kidolgozott helyzet volt, „szétforgácsolódott az energia”. Alice Georgescuhoz hasonlóan kiemelte az erőteljes indítást: a filmes kezdést és a bohóc „berobbanását” a színre. Az értékelés mellett az előadás értelmezésére is történtek kísérletek. Zsehránszky István kulcsmondatát emelném ki: „beteg a bohóc”. Végezetül az alkotótól megtudhattuk, hogy eddig kilencszer adta elő a bohóc nézeteit, s a mostani előadást sikerültség szempontjából a második helyre sorolná.
Az Amor omniá-ról szóló, az előzőnél részletesebb beszélgetés vezérfonalnak tekinthető kérdése az volt, hogy érdemes-e, lehetne-e továbbgondolni, továbbcsiszolni az előadást. A produkció nyújtotta élmény két véglete fogalmazódott meg a beszélgetés során. Kosztya a felvezetőjében elmesélte, hogy korábban már látta az előadást, és akkor úgy ült, mint egy elképedt kisgyerek, aki egy nagyon jó rajzfilmet néz, és nem tér magához. Ezzel szemben Duró Győző a beszélgetés egy későbbi fázisában kijelentette, hogy unatkozott. Fekete-fehér álláspontja persze senkinek sem volt, így az unalom vádját (amely bármilyen előadás esetében az egyik legsúlyosabb) enyhítették a pozitívumok, amiket Duró Győző felsorolt: az együttes munkája, az árnyjátékok mint szép megoldások, az akusztikus hátterek. Duró vádjának második része: „a nemtűrés giccshatárát súrolták egyes jelenetek”. Ungvári Zrínyi Ildikó is csatlakozott ehhez a megállapításhoz: az átvezető képeket tartotta giccsesnek. Az volt az alapérzése, hogy túl hosszúra nyúlt az előadás (a repetitív elemeknek ebben nagy szerepük volt). Bizonyos jeleneteket azonban igazán jónak tartott. Alice Georgescu is említett kedvenc jeleneteket, de illusztratív momentumokat is. Kosztya elkerülhetetlennek tartotta a klisés megoldásokat a téma miatt. Ungvári Ildikó azt mérlegelte, hogyan lehetne megtartani a jót, és átalakítani a klisét. A beszélgetés végén a temesvári színház igazgatója, Balázs Attila is felszólalt, és elmondta, hogy ez az előadás így született, nem lesz Amor omnia 2. A legnagyobb nyereségnek pedig azt tartja, hogy a csapat összerázódott.
hanni
ez egy kicsit összecsapottra sikeredett, ennél azért jóval érdekesebb beszélgetés alakult ki igazán ritka jó hangulatban
VálaszTörlés