Mi fán terem a teatrológus? 2.

Duró Győzőt, a zsűri egyik tagját kérdeztük

anna: Ön szerint mit jelent a ’teatrológia’, ki a ’teatrológus’?

Duró Győző: Magyarországon ezt a szakfogalmat nem nagyon használják. Talán másfél évtizede bukkant fel ez a szó, amikor itt, Erdélyben elkezdték alkalmazni a színháztudományi szakokra a ’teatrológus’ kifejezést. Ezt egyébként nyugaton használják, hiszen két görög szóból tevődik össze: a ’teatron’-ból és a ’logosz’-ból. A ’teatron’ eredetileg a nézőhelyet jelentette, a ’logosz’ kezdetben szót, beszédet jelentett, később a tudomány vagy művelés értelmében használták. A színház tudományos feltérképezéséről beszélünk, aminek vannak elméleti és történelmi vonulatai.

Mivel a tudományos megítélés a lényege, alapvetően egy színházon kívüli látószöget feltételez. Tehát a teatrológiát nagyon helyesen nem azok művelik, akik általában a színházat csinálják.

Meg lehet tanulni üres tanteremben is, könyvekből meg okos professzoroktól a színházat, de az sosem lesz igazi színház. Nagyon-nagyon sokat kell színházba járni, nagyon sokat kell gondolkodni azon, hogy egy előadás miért hatott.

a.: Hogyan viszonyuljon egy teatrológus az előadásokhoz?

D. Gy.: Az nem jó, ha nézem a színházi előadást, és közben már gondolkodom is rajta. A nézőtéren a teatrológusnak is az a dolga, hogy hagyja hatni a látottakat. Utána viszont kötelessége elgondolkodni azon, hogy miért és miként hatott rá az a bizonyos előadás. Másodsorban igen fontos, hogy meg kell ismerkedni a színházcsinálás folyamatával. Tudni kell azt, hogy mennyire sérülékeny műfajról van szó, mennyire kiszolgáltatott, esetleges, a körülményektől függő. Ezt a Dandin György itteni fesztiválszereplése is bizonyítja. Egy szervezési malőr meghiúsított egy előadást, de a színészi találékonyság és rögtönzés részlegesen helyrehozta ezt a malőrt.

a.: Mennyire kapcsolódik a teatrológia más színházi foglalkozáshoz?

D. Gy.: Én nem tudok a román teatrológiáról beszélni. De jelenleg a magyar teatrológia azért van nagyon nehéz helyzetben, mert ahogy ezt Kékesi Kun Árpád nemrég megfogalmazta, a magyar színházi szakma teljesen elméletellenes. Azért elméletellenes, mert jelenleg még csak egy(-két) tanszéken, Veszprémben, illetve ahová átköltözött, a budapesti Károli Gáspár egyetemen oktatnak teatrológiát. Nálunk ezt a szakot színháztudománynak hívják, és ugyan járatják a növendékeket színházba, ennek ellenére nagyon elvont módon tanítanak nekik színháztörténetet, színházelméletet, teljesen külsődleges szempontokból elemeznek nekik videó-felvételeket. Annyira absztrakt módon értekeznek velük, és ehhez ráadásul olyan szakzsargont használnak, hogy azt még mi, színházi emberek is többnyire csak az idegen szavak szótárának vagy bizonyos szakértelmező szótáraknak a forgatásával tudjuk megérteni. Természetes, hogy ilyen szövegektől az egész színházi szakma nervózus lesz. Szerintem élő és szerves kapcsolatnak kellene lennie a teatrológia és a színházcsinálás között. Mind a kettő nagyon sokat tud tanulni a másiktól.

a.: Hogyan kapcsolódik a színházhoz a kritikus?

D. Gy.: A kritikusnak meg a dramaturgnak (ez a kettő a teatrológiának egy-egy sajátos területét jelenti) és énszerintem a színháztudósnak vagy a színházelmélet-írónak is kellene rendelkeznie azzal a minimális empatikus készséggel, hogy ne csak azt a bizonyos jelenséget lássa, ami esetleg neki nem tetszik, hanem gondoljon bele a kívülálló okokba is, hogy valami véletlenül, netán szükségszerűen alakult úgy, ahogy.

Az a véleményem, hogy a legjobb kritikus abból lesz, aki színházat tanult. Tehát, járt például valamilyen gyakorlati főiskolára. Erre jó példa Molnár Gál Péter. Ő volt minden idők talán legjobb, de kétségtelenül leggonoszabb kritikusa, akit a szakma csak „a leggonoszabb toll”-ként emlegetett. Rendező szakot végzett, míg rájött, hogy az nem megy neki. Átállt a másik oldalra, és hihetetlen értő módon tudott viszonyulni az előadásokhoz. Még akkor is, ha aztán az előadás tökéletes megértését arra használta fel, hogy embereket kinyírjon.

a.: És mi a helyzet a dramaturggal?

D. Gy.: A dramaturgoknál más a helyzet. Ebben az esetben azt tartom jobbnak, hogyha rendelkeznek bizonyos teatrológusi végzettséggel. Én egy ilyesfajta, fordított átállást követtem el. Magyarországon 20-25 évig nem működött dramaturg szak. Amikor kikerültem a gimnáziumból, akkor csak bölcsész szakra tudtam menni, elvégeztem a magyar-történelem szakot. Kaptam egy filológusi felkészültséget, amelynek nagy része magánszorgalomból már akkor is a színházra irányult. Utána átmentem a másik oldalra, tehát beálltam a színházcsinálók közé, és ez rendkívül nagy hasznomra volt.

A dramaturgnál tehát az működik, ha van előképzettsége, onnét tagozódik be a színházba, és ezt a tudását a színházcsinálás szolgálatába tudja állítani. Éppen ezért, mint korábban mondtam, a Magyarországon zajló teatrológus-, illetve színháztudományi képzésnek az a baja, hogy művelői teljesen elszigeteltté válnak, mert mindent papíron tanulnak meg, még a színház megítélését is. Papíron és szakterminusokkal.

anna

Criticai Lapok

Az idén tizennyolcadik évfolyamánál járó Criticai Lapok az egyik legjelentősebb színházzal foglalkozó nyomtatott orgánum Magyarországon.
A havilap kizárólag színházi témákra fókuszál. Többnyire nagyon jelentős (mondhatni illusztris) szakemberek írásait, szakkritikáit, elemzéseit, interjúit közli. Kommentálja a fesztiválokat is, és nyomon követi a főbb színházi eseményeket, előadásokat. Kifejezetten szakfolyóiratnak számít tehát (bár természetesen nem kizárólag a szakmának lehet érdekes). Főszerkesztője Szűcs Katalin Ágnes.

http://www.criticailapok.hu

BeGeI

KÜLSŐ SZEMMEL BELÜLRŐL

V. M.: Nagyon ritka, hogy egy román kritikus ilyen intenzíven érdeklődjön a kisebbségi színházak iránt...

Alice Georgescu: Ritka, mert az emberek keveset tudnak egymásról; ez vonatkozik a színházi emberekre is. Engem a színház általában érdekel, a színházcsinálás különböző módjai. A romániai kisebbségi színházakban még létezik az a komolyság, szenvedély, a színház és a közönség közti erős kapcsolat, ami a román színházakból elveszett. Ez vonz engem a kisebbségi színházban, ezért járok fesztiválokra, és bemutatókra is, ha meghívnak.

V. M.: Zsűritagként a szakmai beszélgetések állandó hozzászólója volt. Mi a tapasztalata, hogyan válhat érvényessé egy ilyen beszélgetés?

A. G.: Őszintének kell lenni, és érvelni kell. A kevésbé sikerült részek fölött nem kell szemet hunyni. Meg kell értetned az alkotókkal, hogy hol hibáztak, de nem szabad rájuk erőltetned a véleményed és elképzeléseid, az adott előadáson belül kell gondolkodnod.

V. M.: Milyennek találja a fesztivál alatt látott előadásokat?

A. G.: Vannak jó és rossz előadások, de az erdélyi magyar színház előnyben van, mert egyszerre táplálkozhat a román és a magyarországi színjátszásból. Ebből a találkozásból születnek a legjobb előadások. De azt hiszem, hogy a fesztiválon résztvevő színházak nem mindig a legjobb előadásaikat küldik; valószínűleg nem minden produkció fér el ezen a színpadon, esetleg jobb technikai felszereltségre lenne szüksége. Kár, hogy a színházak nem veszik komolyabban a kollokviumot, mert ez jó alkalom a találkozásra és az eszmecserére.

vmarta

A MIZANTRÓP (előbemutató – Sztgy.)

hanni szerint:

– Molière mizantrópja bonyolult figura. Kihívás (lehet) a megformálása, és persze komoly nehézségekkel jár(hat). Az előadásban úgy tűnt, Alceste némileg leegyszerűsített; nevetséges jellege túlságosan nagy hangsúlyt kap.

+ Nagyszerűen megmutatkozott a színészek azon képessége, hogy energiáikkal operáljanak, bár a statikus részeknél (egy helyben állni, és a közönség felé beszélni, vagy csak figyelni) nehéz feladatuk volt.

– A színpadkép ridegsége, az ékes, rímes szöveg, az alakítások élessége lehetetlenné tesz bármifajta barátságos közvetlenséget. Ezt nem számonkérésnek szánom, inkább az előadáshoz való személyes viszonyulásomnak adtam hangot.

vmarta szerint:

+ Az előadás külső egyszerűségében is erős és a lényegre fókuszáló képi világa, a színészi beszédre és a ritka, éppen ezért átható csendekre támaszkodó akusztikus hatás, a nézőtér felé lejtő színpad, melynek többnyire a végén, a nézőkhöz közel játszanak a színészek, a költőien rímelő szöveg, miközben a színész aprólékosan metakomunikál, azt az érzést keltette bennem, mintha Shakespeare színházában lennék.

+ Többször von be résztvevőként a történetbe. Ebben nagyrészt a nézőtérrel szemben elhelyezett hatalmas tükör segít (a nézőteret majdnem végig halványan megvilágítják), de a színészek konkrét reakciókat is „kicsikarnak” belőlem, például hogy megtapsoljam a társaság olcsó pletykáit.

– Az előadás Céliméne és Arsinoé első közös jeleneténél nagyon lelassul és hosszú időn át nem tudja visszanyerni a felütés intenzivitását. Ez valószínűleg azért történhet, mert a formanyelvre egyelőre csak néhány színész tud ráhangolódni, ezért válhatott a színészi játék maga is statikusabbá, és így helyenként fárasztóvá.

júlia szerint:

+ Tetszett, hogy az elvárt vígjátéki díszlet, jelmez, stílus, beszédmód stb. helyett rendhagyó színrevitelt láttunk, úgymint minimál díszlet, elegáns, modern jelmez, az egymásra rímelő sorok miatti nem hétköznapi beszéd. Mindig szeretem az elidegenítő hatásokat.

+ Pálffy Tibor, Alceste. Tudom, hogy mindenki fog írni róla, és köztudott, hogy milyen jó, de inkább nem írok semmi eredetit, egy plusz jel a kettőből akkor is az övé. Deeeee: szeretném mindenképp megemlíteni a többieket is. Gratula, ahogy elmondják azt a nem könnyű szöveget!

– Phú... néha azt éreztem, hogy egy-egy pillanatban leült az előadás, és vontatott lett, de nagy a gyanúm, hogy ez csak a fáradtságomnak tulajdonítható be.

sjuly szerint:

+ Soha nem hallottam még színpadon ilyen szépen, érthetően, tagoltan mondott alexandrinusokat. Látszik, hogy rengeteg munka van mögötte.

+ Rendkívül erős és hatásos jel a közönséggel szemben felállított hatalmas tükör. Ebben az ötletben az a legjobb, hogy a néző játékpartnerként viszonyulhatott a szereplőkhöz. Például abban a jelenetben, amikor Céliméne és vendégei a társaság jelen nem lévő személyeit pocskondiázzák.

– Hadd ne írjak most negatívumot. Különben sem érett még meg bennem az előadás tíz perccel a bemutató után.

BeGeI szerint:

+ Nagyra értékelem az előadás képi világát, térképzését, a használt kellékeket. Nagyon szép és tiszta az egész, csak a legszükségesebbekre szorítkozik. Elképesztő, hogy mit ki lehet hozni egy előadásból egy tükör, néhány szék és persze jó színészi játék segítségével.

+ A tükröt külön is kiemelném. Nem először láttam ezt az önreflexív megoldást a fesztivál alatt (egész pontosan harmadjára), de mindig örülök neki. De ezt az előadást külön is megjegyzem (ebből a szempontból is), mert a legbátrabban használta ezt (hatalmas, tiszta tükör, a közönségen pedig rajta hagytak egy gyengébb teremfényt – így néztünk szembe önmagunkkal, miközben a színészeket egyszerre láttuk hátból is, elölről is).

– Beszélhetnék itt a szöveg adta néhány nehézségről, az előadás lezárásáról (engem nem győzött meg egészen), s ha nagyon keresgélnék, alighanem akadna más is – de miért? Meggyőzött az előadás, eljutott hozzám minden pillanatában. Ehhez képest minden más (csak a kötelező mínuszjel kedvéért keresett) probléma háttérbe szorul, jelentéktelennek tűnik.

avramLa szerint:

– Zajosnak tűnt az előadás, a düh nem jött le, csak az ordítozás.

– Borzalmasan statikus. A néző magára van hagyva, csak a szöveg ragadhatja meg a figyelmét, esetleg Hobó hangsúlyai

+ Ahol Hobó ott van, abban kell legyen valami jó (de nem ez a legjobb szerepe).

anna szerint:

+ Két főszereplőt látok, de az embergyűlölésben Céliméne viszi a pálmát. Látom ezt a nagyon érdekes nőt, és nem tudom megfejteni; és ez milyen jó, mert egyfolytában ezen gondolkodom, és látom a Nőt. Nagyon jó ellenpont, hogy ennek a nőnek, aki képes kiforgatni magából az őszinteséget, Alceste-et, mikor egyedül marad, milyen megnyilvánulása van, hogyan viszonyul a székhez.

+ A szövegmondás milyensége fokozatosan rombolódik, de nem minőségében, hanem formájában, ahogyan fokozatosan megrendül Alceste igazságérzete, őszinteségmániája, annyira, hogy már azért könyörög, hogy hitegessék, szüksége van arra, hogy Céliméne hazugsággal magyarázza hűtlenségét.(De ezt kihozni belőle csak a Nő képes.)

– Nem értem, hogy miért van annyira kifestve Clitandre a többiekhez képest, így egy kicsit kakukktojás. Oronte is nagyon halványan van sminkelve, de ez egyáltalán nem zavaró. Nagyon finoman bohócot juttat eszembe; ehhez, szintén nagyon finoman, az öltözete is hozzátesz, és így végre nagyon finoman, látok egy olyan bohócot színpadon, akit el tudok viselni.

Kosztya szerint:

+ Kell-e több egy jól meg tervezett játéktérnél, amelyben színészek koncentrált játékkal varázsolnak helyszínt, kelléket, érzéseket, egyszóval nézőt? (nem(!))

+ Pálffy Tibor maga az embergyűlölet.

– Zavartak a nézők! (tisztelet a kivétel)

Jelenkor

Pécs város sokszínű kulturális életének legismertebb sárga könyvecskéje a Jelenkor. 1958 óta irigylésre méltóan a magyar nyelvterület egyik legismertebb és legszínvonalasabb irodalmi és művészeti folyóirata. Szerkezetileg többnyire szépirodalmi, tanulmány- és kritika-rovatokra tagolhatjuk. Vers és rövidpróza minden mennyiségben, drámák sajnos csak részletekben. A ’70-es évek körül fordult a színház felé is, majd 2003-tól (46. évfolyam) már gyakoriak benne a színházi róvások, pardon írások. Sokféle és nélkülözhetetlen tanulmány jellegű bírálatot és kisrecenziót tartalmaz az egyre bővülő könyv- (színházi is) és drámatermésről. Ezen belül nevek elemeznek neveket, színháziak színháziakat, gyakran azonos munkakörből. A lapszámok többnyire egy témára épülnek, melyeknek ugyan nem tudjuk előre a tárgykörét, de biztosak lehetünk, hogy fontos művészeti ismeretekkel bővítik majd látókörünket. A POSZT környékén bizton összefuthatunk néhány színházi számmal, hiszen a júniusi szám az, ami kimondottan színházi témájú. 2000 óta majd 500-ra tehető a színházi írások száma, melyek közt elvétve érdekes interjúkat is találunk. A szerzői listát rendszerint ismert magyar (színházi) nevek töltik ki, de a szerkesztők szívesen elolvassák pályakezdő műveit, tanulmányait is. A Jelenkor 2002 óta online is elérhető.

www.jelenkor.net

vmarta

okt. 10. , szombat -- főleg szakmai

Egyre nehezebben ébredek, pedig jóval többet alszom azoknál, akik az írás mellett még a bulikra is eljárnak… Ennyit rólam. Meg még annyit, hogy úgy éreztem, nekem is be kell vállalnom egy ilyen blogot, érzékeny kis lelkiismeretem megnyugtatásaképpen, bár eléggé frusztrál a gondolat, hogy közelről sem leszek olyan sikeres, mint az előttem írók. De ez most kit érdekel (rajtam kívül)?

Szóval a ma délelőtt. Rendhagyó szakmai beszélgetés. Dandinéket a Csikaszt játszó Kónya-Ütő Bence képviseli, a zsidókat senki. Csak magunk vagyunk, szűk családi körben, ezek a beszélgetések a legjobbak, nem a színész szemébe kell mondani, ha valami nem tetszett. Zárójelben megjegyzem, hogy Ungvári Zrínyi Ildikó és Béreslaci már a profizmus határát súrolva felváltva és/vagy párhuzamosan tolmácsol (románról magyarra, magyarról románra stb.). Ma nem is a Dandinről osztjuk az észt, hanem egy Vargyas Márta által felvetett problémáról. A színisekről, pedagógiai érzékkel nem rendelkező rendezőkről, felelősségről… egyébként várj, mert inkább kifejtem. Mártát az a több egyetemen is kialakult helyzet zavarja, hogy a vizsgaelőadások többségében nem a diákokon van a hangsúly, hogy a rendezők nem veszik tudomásul, hogy ilyen esetben a pedagógusi szerepet is fel kell vállalniuk. Ebből adódik, hogy tehetséges színisek sokszor kényelmetlen helyzetbe kerülnek, azaz akaratlanul is lejáratják magukat. Most elmegyek ebédelni…

Jöttem, de rettenetesbe kapcsolok, mert alig egy órám van előadásig. Amúgy ebédnél megszívtam, mert azt hittem, ma is rántott sajt a vega-kaja, de nem: gombapaprikás volt. Utálom a gombát!!! Térjünk vissza az ebéd előtti témához: Márta helytelennek érzi, ha egy rendező elvállal egy munkát, és nem érez felelősséget arra, hogy a játszókat színész-diák minőségükben előrevigye. Az kell, hogy a rendező pedagógusként is legyen része a színisek életének, ha már vállalt, fel is vállalja a saját munkáját. Fontosnak tartja (ti. Márta), hogy erről beszéljünk, mert azt reméli, hogy néhányan még befolyásolhatjuk, hogy az egyetemeken elinduljanak olyan változások, amelyek kiküszöbölnék a fenti problémát. Eme felvezető után kicsiny közösségünk más tagjai is felszólalnak. Bencének a Zsehránszky István kérdéseire adott válaszaiból egészen közeli és részletes képet kapunk az előadás próbafolyamatáról. Fenntebb tévedtem, nem igaz, hogy nem esett szó az udvari színjátszásról (tényleg, Molière igazából is az udvarnak írta darabjait!). Ungvári Zrínyi Ildikó szót emel Dandin és Csikasz western stílusban játszott összetűzése ellen, magyarázat: az a stílus egyenlő helyzetbe hozta a két figurát (ha ügyes lennék, most gyártanék egy figurás poént, de nem tudok), nem volt köztük státuskülönbség, mindazonáltal színészileg nagyon intenzívek voltak. Bence azt mondja, hogy ez a westernes felállás a tegnapi négyórás próba utolsó öt percében született, meg, hogy ez az egész új helyzethez való alkalmazkodás (új térben, az előadást lerövidítve improvizáltak) „rohadt jó tapasztalat volt”! A továbbiakban Ungvári tanárnő kérdésére Iulia Popovici és Alice Georgescu egy-két mondatban körvonalazza a bukaresti színisek és rendezők kapcsolatát. Ugyanaz, mint nálunk. Márta megköszöni, hogy mindezekről beszélgettünk, és itt véget is ér az első (egyben utolsó) félidő. Bár Szilárd, mint mindig, most is lelkiismeretesen készült a felvezetővel, nem veszi rossz néven a Lakodalom válással című előadás alkotóitól, hogy nem jelentek meg a szakmai megbeszélésen. Ami azt illeti, inkább egy (rég nem látott) megkönnyebbült mosoly vonul végig az arcán. Együtt örülönk vele, és elhagyjuk a helyszínt.

Pár napja a szerkesztőségi élet az éjszakai buli egy bizonyos mellékhatása miatt déli egy körül indul. Mire beindulna, eszünkbe jut, hogy éhesek vagyunk, és elmegyünk ebédelni. Ez történt pár sorral fennebb. Ebéd után tömény fokhagymaszag ütötte fel fejét a szerkesztőség falai közt, mire valaki jó becsületesen kiszellőztette a termet. Most már este kilenc van, lejárt a napi két előadás, koncertre készülődünk, egyesek elmentek a Rubin étkezdébe elfogyasztani a páros napi menüt: túros laska, csirkepaprikás. Én inkább egy almát ennék, de nincs. A blog-stafétát ezennel átadom.

júlia

Magyar Narancs

Kedves színházba-járó és kedves színház-kerülő Olvasó!

A most következő írás igyekszik emlékeztetni, illetve felhívni a megszólítottak figyelmét arra, hogy a magyarországi újságosbódék közéleti és kulturális csemegéket tartalmazó polcain hetente friss Magyar Narancs kapható. Legfinomabb cikkei a Kultúra és Visszhang rovatokban ízlelhetők.

Csáki Judit a Kultúra rovatban minden héten új kritikát közöl valamelyik magyarországi színház előadásáról. Írásai élvezetesek, jól átgondoltak. Stílusa időnként éles, de nem bántó. Bátran leírja az előadások negatívumait, de véleményét pontosan megindokolja. Bőven osztogat dicséretet is, valahányszor szép megoldásokat észlel. Ugyanebben a rovatban időnként operáról, operettről szóló részletes beszámolók születnek László Ferenc tollából.

A Visszhangban nem heti rendszerességel, de szintén jelennek meg színházi jellegű, könnyedebb hangvételű írások.

Jó ízlelgetést kívánok minden kedves Olvasónak a MaNcshoz!

http://www.mancs.hu

sjuli

Hamlet.ro

Ha átfogó képet szeretnél kapni az erdélyi magyar színjátszás helyzetéről, akkor legegyszerűbb, ha felkeresed a transindex színházi portálját, a hamlet.ro-t. (Szerkesztője: Hegyi Réka.) Ezen az oldalon a színházi kritikáktól a színházi adatbankon keresztül régiónk aktuális színházi eseményeiig sokmindent megtalálsz. Fesztiválok és színházak programajánlóiból csemegézhetsz kedvedre, s ha már elég információt gyűjtöttél, akkor még mindig rendelkezésedre áll a Kritikatár, hogy lásd, ki mint és hogyan reagált (régebben) az általad megnézés céljából kiválasztott előadásra. Ha még ennél is elszántabb vagy, akkor a Színháznet elnevezésű rovatban Szinbádként kalandozhatsz a Színházak, Színházi portálok, Színházi lapok, Színházi intézetek, Fesztiválok és Más rovatok tengerein. Kalandra fel!

kosztya

Best of Kollokvium

· A legjobb nadrág (a Nóráé)

· A legjobb csépzolis szóvicc: csépnivaló, cséptelenség, elcsípni Csépet

· A legjobb zöld póló (Mártáé)

· A legjobb hely (udvar)

· A legrészegebb arc (Csabi)

· A legtöbbet emlegetett előadás (Phaedra)

· A legkívánatosabb dolog (Béreslaci kitűzője)

· A legjobb alkalmi tördelő (Kata)

· A legkirályabb Kolli-baci-rajongók (dagadt mandulák+orka+tika)

· A legpechesebb (Leo, mert elvették a sofőrkönyvét)

· A legkevésbé változatos menü (Rubin)

· A legbéresebb (Béreslaci)

· A legfelszabadultabb (Emese)

· A legtöbbször fotózott arc (Freddy)

· A legelső előadás (3 tánc...)

· A legjobb breakbeat banda (Gábor és Zénó)

· A legterhesebb (Boró)

· A legorkább (Tika)

· A legtikább (Orka)

· A legbulisabb hely (Living)

· A legnagyobb buli (nem tudni)

· A legjobban bepánikoltak (rendőrök)

· A legszékelyebb (Ricsi)

· A legnagyobbat kapta (kicsi Csongi)

· A legtöbb hajlakkot használó (Lola)

· A leghálásabb banda (Köszi kvartett)

· A legjobb bőgős (Bence)

· A legjobb szinkrontolmács ( Kosztya)

· A legszőkébb (Annácska)

· A legtöbb ebéd megevője (Norbi)

· A legjobb rendező (Török Viola)

· A leghomokosabb előadás (Phaedra)

· Aki a legjobban énekli a szerkesztőség előtt a My fair ladyt (Magyari Andi)

Lola

HOGYAN CSENJÜK EL BÉRESLACI EKUSZONJÁT

Dugába dőlt tervek:

– Ellopunk egy óvodás csoportot, és ráuszítjuk Béreslacira, merthogy a gyerekekre nem gyanakszik, így majd ezek letépik a nyakából.

– Leitatjuk, csakhogy ezt az ötletet hamar elvetettük, mert Mi Lacinknak ½ liter szilvapálinka + 6 sör = 0, tehát túl drága mulatság, még úgy se érte volna meg, ha eladjuk a figurás ezüstmedált, amit megnyerünk, és kifizetjük az árából az alkoholt.

– Felbéreljük a feleségét, hogy este lopja el.

– Mikor mindenki előadásra szeretne bejutni, a gyurakodásban vagy előadás alatt levágjuk a nyakáról, de Béreslaci nem gyurakszik, mindenkit előreenged, nem a nézőtérről, hanem fölülről nézi az előadásokat. Az olló azért folyamatosan a táskánkban volt.

– Tudtuk, hogy a felesége nincs otthon, és két lány el akart látogatni hozzá, hogy elcsábítsa.

– Felbéreljük Emesét (csak nem találtuk meg).

– Titkosügynököktől tudjuk, hogy a pipája szent, tehát elcsenjük ezt, és csereüzletet ajánlunk (erről még Béreslaci sem tud).

– Fűt-fát ígértünk az irodásoknak, ha megszerzik nekünk.

– Szépen elkérjük.

Variaţiuni pe o temă dată:

– A) Elraboljuk a zsűrit, alias nagykutyákat, levágjuk saját ujjunkat, zsarolólevélben megírjuk, hogy ez a zsűri egyik tagjának ujja és addig fogjuk vagdosni, amíg nem hajlandó átadni az ekuszont, persze csak eztán fog rájönni, hogy kitoltunk vele, mert az ujjdarabkák valójában nem a zsűritagoké.

– B) Megbeszéljük a zsűrivel, hogy kávézzanak nyugodtan a büfében szakmai kezdésekor, merthogy rendezni való dolgaink vannak az igazgató úrral, akinek persze azt mondjuk, hogy a zsűri nem hajlandó a szakmait megtartani, amíg az igazgató úr nem hajlandó átadni az ekuszonját.

– C) a. Elraboljuk a feleségét, a Figura stúdiótermének közepén egy székhez kötözzük, de mielőtt a száját is bekötnénk, felhívatjuk vele a kedves férjét, gyere-Lacikám-mert-baj-van üzenettel. Mire megérkezik Laci, megérkeznek a paparazzik, a pressesek, alias szerkesztőség is, szóval tanúk is lesznek, mikor felkérjuk Béreslacit, hogy adja át az ekuszont, ha nem akarja, hogy a feleségének baja essék. És ha nem hajlandó a csereüzletre, akkor benne lesz az újságban, alias Kolli-baci, hogy Béreslaci cserbenhagyja feleségét.

– b. Dagadtmandulák: Szabotáljuk a tervet – miközben anna tárgyalást folytat, lekapcsoljuk a villanyt, és levágjuk Béreslaci nyakából az ekuszont.

– c. anna: Csakhogy az olló nálam van.

Sikeresebb próbálkozások:

– Másolatot készítünk az ekuszonjáról, (megvót a fénymásolata).

– Hamisítványokkal próbálkozunk. Küldtünk párat a szerkesztőségnek.

– Fenyegető levelet írunk, amit elviszünk haza a postaládájába, de csak a szerkesztőségig jutottunk el. Megbeszéltünk egy 4.46 órai talit a fiúbudiban, amire csak Béreslaci ment el (mi elaludtunk).

– Az irodába rohantunk, mikor épp nem véltük látni a nyakában az ekuszont, hátha otthagyta.

– Agressziót alkalmaztunk, ha szép szóval nem ment. Ekkor szereztük meg az ekuszon zsinórját... majd a lényeget, mikor „helyre akartuk hozni” az övön aluli próbálkozásunkat. És Laci nem ér, hogy nem ismered el, mert nincs olyan, hogy játékon kívül adod ide, hogy feltegyük rá a zsinórt, mert ez csak egy csel volt, és te bedőltél!

értelmi szerzők: dagadt mandulák + herezacsik + anna

Mi fán terem a teatrológus? 1.

Czumbil Orsolya, harmadéves színis Kolozsváron

Phu... nekem a dramaturg jut erről eszembe. A teatrológus szó igazából nincs is, ez valami új. Egyik órán a drámaelmélet tanárunk mondta, hogy ez a szó, ez mi? Mi az, hogy teatrológia? Tehát, hogy ez végül is dramaturgia akar lenni. Mit mond nekem ez a szó? Hát... nem is tudom, sosem gondolkoztam ezen, az az igazság. Hát ők, akik, ugye, a kritikát írják, meg dramatizálnak bizonyos műveket, meg akiknek olyan okos véleménye kell hogy legyen a szakmáról meg az előadásokról.

Nekem szubjektív véleményem van, merthogy színis vagyok, a teatrológusokkal meg van közös óránk, s így a csoporttársaimnak tekintem őket.

Szerintem igen, fontos a jelenlétük; illetve nem is kifejezetten fontos, de hasznos, mert mindenkinek az ötlete, ha jó, akkor az számít. De nem biztos, hogy csak mert teatrológus, tud hozzáadni valamit. De szerintem mindig hasznos, ha valaki új beül, s főleg, ha teatrológus, vagyis van köze a színházhoz, és olvasott, és művelt, és egy csomó darabot látott már, ugye... meg ha van egy kis rálátása, akkor biztos, hogy jó ötleteket ad, s ha jó ötleteket ad, akkor az tök jó!

Iulia Popovici, színikritikus, Observator Cultural

A színháznak két meghatározó tényezője: a színész és a néző. Ez a kettő kötelező. Rendező nélkül van színház, díszlettervező, színházterem stb. nélkül is. A színikritikus közvetítő szerepet vállal nem feltétlenül az alkotók felé, hanem inkább a végtermék és a nézők között. Ő az a felkészült/hivatásos néző, aki tudja, ki a rendező, ismeri korábbi munkáit, ismeri a színészeket, a darabot, a keletkezés történetét, és képes arra, hogy ezen információk alapján elérhetőbbé tegye az előadást a nézők számára, akiknek olybá tűnhet, mintha az előadás a semmiből jött volna létre, míg a kritikus ismeri azokat a mechanizmusokat, amelyek segítségével az a káoszból megszületett.

Patkó Éva, rendező

A teatrológus fogalma nálam összemosódik a dramaturg fogalmával, talán mert eddig főleg ilyenformán dolgoztam velük. Ez nálunk még mindig gyerekcipőben jár, és csak most kezdjük megérteni, hogy valójában miért is van szükség még egy szemre, még egy agyra, akivel együtt lehet gondolkodni. Remélem, a tranzíciós időszak nem fog túl sokat tartani. Én eddig minden előadásban dolgoztam dramaturggal. Szükségem van rájuk. De segédrendezőkkel is nagyon szeretek együttműködni. A szöveggel legtöbbször jómagam dolgozom, viszont szükségem van arra, hogy a dramaturggal, akire partnerként tekintek, meg tudjam beszélni; meg tudjam őt győzni arról, hogy amit a szövegen változtattam, az jó. Mert magamat nagyon könnyű meggyőzni. De őt is meg kell tudnom győzni, illetve győzzön meg ő, hogyha nem jó valami, hogy miért nem jó.

A legfontosabb: megtalálni a jó párost. Nekem eddig semmiféle negatív tapasztalatom nem volt. Egyelőre nem tudok elképzelni olyan munkafolyamatot, ahol azt mondanám, nincs szükségem senki másra. Úgy fejezted ki magad, hogy a rendező használja a dramaturgot – én ezzel nagyon nem értek egyet, én ezt csak párosként tudom megélni, az előadás munkafolyamata csak így tud működni. Nem gondolom azt, hogy a rendező a nr. one, a teatrológus, dramaturg a nr. two, a színész... stb., azt gondolom, hogy csak nr. one van, és abba mindenki beletartozik.

Ungvári Zrínyi Ildikó, egyetemi docens, Színművészeti Egyetem, Marosvásárhely

A teatrológusoknak szavuk lehet a színház és a színházi folyamatok ismertté tételében. Lehetnek dramaturgok, színikritikusok, illetve a médiában is sikerül nagyon jól elhelyezkedniük (újságnál, tévénél). A színházat ezekről a támaszpontokról segíteni nagyszerű dolog.

A dramaturg fontosságáról megoszlanak a vélemények. Van olyan színház, ahol egyszerűen nincs szükség a munkájára, mert nem ismerik fel, hogy ez szükséges. Máshol viszont szeretnek dramaturggal dolgozni a rendezők.

Persze a dolognak mindig van egy személyes oldala, s ez abból fakad, hogy a dramaturg kettős lény. Ő ott él az alkotócsapattal együtt, de kívülről is nézi a munkát. A kívülről látás miatt sokszor sajnos az ellenségképpel azonosítják. Az alkotás gyötrelmeiből kinézni, és látni, hogy valaki ül, és nagyszerűen látja a dolgokat, nem mindig építő érzés. De ezen nyilván túl kell lépni. Jó, ha felismerjük, hogy szükség van dramaturgra egy előadásnál. Jó, ha van egy külső szem, aki meg tudja mondani, hogy például egy bizonyos szövegrész nem alkalmas arra, hogy fönntartsa a feszültséget. Ennek a szükségét több alkalommal láttam a kollokviumon is.

Beszélgettem mostanában román színházi emberekkel (itt is adódik erre alkalom), és sokszor irigykedve tekintenek ránk, hogy jujj, ti dramaturggal dolgoztok.

A színikritikusok kívül esnek az alkotáson. Én persze azt gondolom, s ezt a diákjaimmal is így osztom meg, hogy az a jó, ha a színikritikus utánanéz az előadás történetének, az alkotás körülményeinek, tehát tudja, hogyan született egy előadás, mik voltak a technikai problémák. Ez persze nem kell hogy elhomályosítsa az ítéletét. De azt hiszem, fontos, hogy a kritikát szeretettel fogalmazza meg, hogy együttérzéssel írjon.

Nem vagyok híve annak az ütő-vágó kritikának, ami meg akar semmisíteni valamit. Azt gondolom, látni kell, hogy a gyenge előadás is színházi alkotásként jött létre. Ha ezt sikerül bebizonyítani a kritikusnak, akkor lehet, hogy nem baj az sem, ha ferde szemmel néznek rá, mert az ő lelkiismerete legalább rendben van.

Dobre Júlia, művészeti titkár a temesvári színháznál, Kolozsváron végzett teatrológiát

A teatrológus egyértelműen színházi ember. De ezen belül sokfelé lehet orientálódni. Az ember beállítottságától meg preferenciájától függ, hogy merre tovább.

Művészeti titkár vagyok, de ez nem volt célom. Valójában nem is indultam céllal ezen a pályán; egyetem után rendezvényszervezésre szerettem volna szakosodni, de közben a temesvári színházhoz szerződtem, és rájöttem, hogy a színháztól semmiképp nem akarok elszakadni, legalábbis nem teljes egészében – színházban nőttem fel, ezért nagyon nehéz lenne ez nekem. Mindenképp szeretném összekötni a kettőt: a színházat és a munkámat. A mostani munkakörömben minden be van sűrítve, ami csak lehetséges, a művészeti titkár munkájától a PR-ig. Nem unatkozom, van mit csinálni. Sajtóval is foglalkozom, írni is kell. De nem elég, ha az ember ember Public Relationst tanult, és tudja, hogyan kell felépíteni egy sajtóközleményt, a színházhoz is kell értenie. A teatrológusság tehát az én munkakörömben is benne van; ha színházban dolgozik az ember, értenie kell valamennyire a színházhoz, a nyelvezetéhez.

Nagyjából pozitív dolgot jelent számomra ez a szó. Nyilvánvaló, hogy a színházban is van úgy, hogy rosszul mennek a dolgok, és minden kicsúszik az ember keze meg lába alól, viszont nagyon fontos, hogyan állunk hozzá. De mindenképp pozitív szó a kis negatívumaival együtt.

Kiss Bora Zsuzsanna, elsőéves mesteris színész szakon Marosvásárhelyen

Fontosak a teatrológusok, mert míg mi színészként nézzük az előadásokat, addig ők elméleti szakemberekként. Én néha nem tudom úgy figyelni az előadást, mint néző, mert iszonyúan drukkolok a színésznek.

Nekem színészként az a dolgom, hogy adjak valamit az embereknek, a kritikusnak meg az, hogy értékelje a munkámat, mint néző. Lehet attól a legjobb barátom, de elvárom, hogy őszintén írja le, amit látott.

Fontos, hogy olvassam, amit a teatrológusok írnak, mert kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak. Ő is társam, partnerem. Voltak a kollokviumon olyan előadások, amikről azt mondtam: igen, ezt így, tízszer le kellett írni, hadd jöjjön rá a színész, hogy mit csinál. Mert ha magától nem jön rá, hogy rossz, amit a színpadon elművel, akkor hadd olvassa el. Hátha…

hanni, júlia

BERNARDA ALBA HÁZA (Udv.hely)

avramLa szerint:

+ Egységes volt a jelrendszer.

+ Nagyon tetszett az elején a némajelenet. Megfogott, utána végig a legnagyobb figyelemmel követtem, hogy mi történik a színpadon. Jó az, ha humort visznek bele az előadásba, és ellenpontozzák a drámai részeket.

– Nekem alapjában véve tetszett az előadás, de egy dolog zavart, a halott. Persze, nagyon hatásos kép, de nem kapott elég nagy szerepet ahhoz, hogy indokolt legyen a megjelenése.

demKata szerint:

+ A hatásvadász mozzanatokat leszámítva lényegretörő felépítésével, sajátságos hangulatával, szöveg és mozgás ötvözetével élvezhető produkciónak bizonyult.

– A kezdő jelenet a két szolgálóval nem mondott túl sokat, aranyos közhelyekre épült, emellett még hosszúra is nyúlt.

– Semmi pluszt nem adott az előadáshoz az apa jelenléte. Nem volt se horrorisztikus, se hatásos, sőt, inkább röhejes. Minek sétál be a férfi fizikai valójában a színpadra, más eszközökkel is jelenlévővé lehetett volna tenni.

vmarta szerint:

+ Talán a legemberibb és legkidolgozottabb (kevésbé karakter-szerű) szerepformálás a Ponciát játszó Márton Rékáé és a Martiriót játszó Jakab Orsolyáé.

– Első két alkalommal nagyon érzékletesek a „szobákban” ismétlődő hangok és koreográfiák, de ez hamar kifullad. Már a második alkalommal érthető, hogy az életük milyen rendszerre épül, hogy szenvednek, és hogy milyen egyhangúan és nehézkesen telik az idő.

– A szellem jelenléte az aláfestő zenével hatásvadász, és nem ad választ arra, hogy a rendezőt miért érdekelte a Bernarda Alba háza.

nóra szerint:

+ Az előadás képi világa és hangulata egymásra rímel. Tetszett a ház jelzésszerű ábrázolása, ahogy a változó fények leválasztották a tereket, az időszakokat.

+ A jelenetváltásokat (éjszakákat?) szépen oldotta meg az ismétlődő mozdulatsorral az előadás, egyfajta megszokott szertartást jelenítve meg ezzel. Ugyanennek a szertartásosságnak egy jóval kegyetlenebb megnyilvánulása volt a vétkes lány leköpése.

– A halott férj meg-megjelenésének semmi dramaturgiai funkcióját nem láttam a feszültségkeltésen kívül.

anna szerint:

+ A térfelosztás. Belátunk a lányok szobáiba, ahonnan ők kilátnak. Az asztal elhelyezése segít a csoportos beszélgetéseknél a hangulat megteremtésében.

– Nem sikerül megteremteni a tragikus hangulatot. A komolyabb helyzetek is nevetségesnek hatnak (pl. amikor a jó házból való szigorú erkölccsel nevelt lányok meg akarják nézni a férfiakat, illetve ahogy ezek elmennek az utcában).

– Láttam az újvidékiek Bernarda-előadását (r. Radoslav Milenkovic), és azzal összehasonlítva ebből az előadásból hiányoltam a felfedeznivalókat, a feszültséget, azt, hogy később derüljenek ki egyes dolgok, például a testvérek közti kapcsolatok.

júlia szerint:

+ Végre egy előadás, ami alatt nem azt vártam, hogy legyen már vége. Nagyon tetszett, hogy mind az öt lánynak külön kidolgozott és pontosan bemutatott személyisége volt, egyik sem volt elhanyagolva. Nem minden előadásban ilyen egyértelmű ez...

+ Tetszett a tér, mindenféle ablakaival, és az, ahogyan a szobákat elhelyezték egymás felett. Szép kép a sötétben, mikor csak a hat nő (anya és öt lánya) arca van megvilágítva. De...

– Egy idő után kissé unalmasnak, soknak és érthetetlennek tűnik az időközönként ismétlődő (az idő múlását jelző) koreografált jelenet(ecske). Jobb szerettem volna azt is, ha a halott arca nincs befestve, túl művinek tűnt.

BeGeI szerint:

+ A díszlet, a kellékek és jelmezek egy része érdekes volt. Bár nem számít különösebb színházi nóvumnak az ilyen megoldás, tetszett az előcsarnokban való felravatalozás. Volt továbbá néhány hatásos pillanat, jól sikerült dialógus és játék is.

– Akad néhány megoldatlan vagy nem elég jól megoldott momentum. Ilyen, amikor le akarják szedni az asztalról Adelát a többiek, ő pedig szinte ugrik közéjük (ahelyett, hogy ellenállna). De ilyen hiteltelen pillanat az, amikor asztalhoz ülve az egyik színésznő kinnebb húzza a széket, amikor leül az asztalhoz (nyilván, hogy a mellette-mögötte ülőt ne takarja el), ami irreális gesztus ebben a helyzetben. Az előadás vége szintén megoldatlan. Idő sincs a dramatikus fokozásra (túl hirtelen történik minden), nincs eléggé megtámasztva belülről, ráadásul idő előtt lelövi a poént. Szinte nevetséges, ahogy a lassan leereszkedő kötelet Adela megvárja, majd nagy nehezen felakasztja magát (a közepén amúgy tökéletesen látható kampót nagy üggyel-bajjal beakasztva a hátán lévő akasztóba). Teljesen fölösleges. Vagy legyen eleve ott valami, amire felakaszthatja magát, vagy ne is tegye meg (ha már ilyen látványosan beereszkedik ebbe a sötét térbe egy olyan erős színpadi elem, mint az akasztókötél, már szükségtelen végigidétlenkedni a felakasztást is – ez túlábrázolt így). Az utolsó mondatok hatalmas súlya nem érződik eléggé – ez előtt sincs megteremtve a kellő feszültség. Hangsúlyproblémák akadnak máshol is, időnként pedig egy-két olcsó poén is (például az „egyedül vagyok, mint a kisujjam” szövegnél, amikor előbb a mutatóujját emeli, majd hirtelen a kisujját, jelezve, hogy összetévesztette őket... hihihi).

– Nem vagyok benne biztos, hogy Bernarda halott férjének időnkénti megjelentetése a színpadon hatásosabb fogás, mint a folyamatos hiánya lenne. Volt értelme?

sjuli szerint:

+ Ebben az előadásban az a rituális játék tetszett a legjobban, ahogy az öt lány és az anyjuk egyénenként változó, de mindig ismétlődő gesztusokkal jelenítették meg azt, hogyan telik el a nyolc év gyász.

+ Az is gyönyörű, ahogy az apa szelleme időnként megjelenik a házban, közeledik egy-egy lányhoz, vagy a feleségéhez, szeretné őket megérinteni, de amikor a legközelebb hajolna hozzájuk, mégsem teszi meg. Ilyenkor az, akinek a közelében volt, megérzi a jelenlétét. Hátborzongató.

– Merész dolog tőlem, hogy már megint ezt írom: nem találtam benne hibát. De vállalom. Nagyon tetszett ez az előadás.

kosztya szerint:

+ Nagyon jól működött a tér. Számomra hűen tükrözte a családfő elvesztése utáni állapotot.

+ Az asztal körüli kergetőzésig (Adela és Martirio) pontos, szépen felépített előadást láttam.

– Az asztal körüli kergetőzéstől egy teljesen más nyelvet beszélő, összecsapott végű kavalkádnak voltam tanúja.

hanni szerint:

+ A karakterek átgondoltak, kidolgozottak. A színészi teljesítmények kiemelkedők.

+ A stilizált elemek nagyrészt (a díszlet szabálytalan formái, a furcsa perspektíva, a megjelenő árnyalak) nagyszerűen illeszkednek az előadás egészébe. A zene erősíti a látvány kísérteties hangulatát.

– Az előadás vége nem eléggé kidolgozott. Ha az öngyilkosságot más technikai eszközzel érzékeltették volna, sokat segített volna a helyzeten. A föntről belógatott kötél elidegenítő hatású, s ez a hatás csak nő, mikor a néző számára egyértelművé válik, mi ennek a színpadi kötélnek a mechanizmusa (az alak bár a levegőben lóg, látszik, hogy nem a hurok tartja).