A MIZANTRÓP (előbemutató – Sztgy.)

hanni szerint:

– Molière mizantrópja bonyolult figura. Kihívás (lehet) a megformálása, és persze komoly nehézségekkel jár(hat). Az előadásban úgy tűnt, Alceste némileg leegyszerűsített; nevetséges jellege túlságosan nagy hangsúlyt kap.

+ Nagyszerűen megmutatkozott a színészek azon képessége, hogy energiáikkal operáljanak, bár a statikus részeknél (egy helyben állni, és a közönség felé beszélni, vagy csak figyelni) nehéz feladatuk volt.

– A színpadkép ridegsége, az ékes, rímes szöveg, az alakítások élessége lehetetlenné tesz bármifajta barátságos közvetlenséget. Ezt nem számonkérésnek szánom, inkább az előadáshoz való személyes viszonyulásomnak adtam hangot.

vmarta szerint:

+ Az előadás külső egyszerűségében is erős és a lényegre fókuszáló képi világa, a színészi beszédre és a ritka, éppen ezért átható csendekre támaszkodó akusztikus hatás, a nézőtér felé lejtő színpad, melynek többnyire a végén, a nézőkhöz közel játszanak a színészek, a költőien rímelő szöveg, miközben a színész aprólékosan metakomunikál, azt az érzést keltette bennem, mintha Shakespeare színházában lennék.

+ Többször von be résztvevőként a történetbe. Ebben nagyrészt a nézőtérrel szemben elhelyezett hatalmas tükör segít (a nézőteret majdnem végig halványan megvilágítják), de a színészek konkrét reakciókat is „kicsikarnak” belőlem, például hogy megtapsoljam a társaság olcsó pletykáit.

– Az előadás Céliméne és Arsinoé első közös jeleneténél nagyon lelassul és hosszú időn át nem tudja visszanyerni a felütés intenzivitását. Ez valószínűleg azért történhet, mert a formanyelvre egyelőre csak néhány színész tud ráhangolódni, ezért válhatott a színészi játék maga is statikusabbá, és így helyenként fárasztóvá.

júlia szerint:

+ Tetszett, hogy az elvárt vígjátéki díszlet, jelmez, stílus, beszédmód stb. helyett rendhagyó színrevitelt láttunk, úgymint minimál díszlet, elegáns, modern jelmez, az egymásra rímelő sorok miatti nem hétköznapi beszéd. Mindig szeretem az elidegenítő hatásokat.

+ Pálffy Tibor, Alceste. Tudom, hogy mindenki fog írni róla, és köztudott, hogy milyen jó, de inkább nem írok semmi eredetit, egy plusz jel a kettőből akkor is az övé. Deeeee: szeretném mindenképp megemlíteni a többieket is. Gratula, ahogy elmondják azt a nem könnyű szöveget!

– Phú... néha azt éreztem, hogy egy-egy pillanatban leült az előadás, és vontatott lett, de nagy a gyanúm, hogy ez csak a fáradtságomnak tulajdonítható be.

sjuly szerint:

+ Soha nem hallottam még színpadon ilyen szépen, érthetően, tagoltan mondott alexandrinusokat. Látszik, hogy rengeteg munka van mögötte.

+ Rendkívül erős és hatásos jel a közönséggel szemben felállított hatalmas tükör. Ebben az ötletben az a legjobb, hogy a néző játékpartnerként viszonyulhatott a szereplőkhöz. Például abban a jelenetben, amikor Céliméne és vendégei a társaság jelen nem lévő személyeit pocskondiázzák.

– Hadd ne írjak most negatívumot. Különben sem érett még meg bennem az előadás tíz perccel a bemutató után.

BeGeI szerint:

+ Nagyra értékelem az előadás képi világát, térképzését, a használt kellékeket. Nagyon szép és tiszta az egész, csak a legszükségesebbekre szorítkozik. Elképesztő, hogy mit ki lehet hozni egy előadásból egy tükör, néhány szék és persze jó színészi játék segítségével.

+ A tükröt külön is kiemelném. Nem először láttam ezt az önreflexív megoldást a fesztivál alatt (egész pontosan harmadjára), de mindig örülök neki. De ezt az előadást külön is megjegyzem (ebből a szempontból is), mert a legbátrabban használta ezt (hatalmas, tiszta tükör, a közönségen pedig rajta hagytak egy gyengébb teremfényt – így néztünk szembe önmagunkkal, miközben a színészeket egyszerre láttuk hátból is, elölről is).

– Beszélhetnék itt a szöveg adta néhány nehézségről, az előadás lezárásáról (engem nem győzött meg egészen), s ha nagyon keresgélnék, alighanem akadna más is – de miért? Meggyőzött az előadás, eljutott hozzám minden pillanatában. Ehhez képest minden más (csak a kötelező mínuszjel kedvéért keresett) probléma háttérbe szorul, jelentéktelennek tűnik.

avramLa szerint:

– Zajosnak tűnt az előadás, a düh nem jött le, csak az ordítozás.

– Borzalmasan statikus. A néző magára van hagyva, csak a szöveg ragadhatja meg a figyelmét, esetleg Hobó hangsúlyai

+ Ahol Hobó ott van, abban kell legyen valami jó (de nem ez a legjobb szerepe).

anna szerint:

+ Két főszereplőt látok, de az embergyűlölésben Céliméne viszi a pálmát. Látom ezt a nagyon érdekes nőt, és nem tudom megfejteni; és ez milyen jó, mert egyfolytában ezen gondolkodom, és látom a Nőt. Nagyon jó ellenpont, hogy ennek a nőnek, aki képes kiforgatni magából az őszinteséget, Alceste-et, mikor egyedül marad, milyen megnyilvánulása van, hogyan viszonyul a székhez.

+ A szövegmondás milyensége fokozatosan rombolódik, de nem minőségében, hanem formájában, ahogyan fokozatosan megrendül Alceste igazságérzete, őszinteségmániája, annyira, hogy már azért könyörög, hogy hitegessék, szüksége van arra, hogy Céliméne hazugsággal magyarázza hűtlenségét.(De ezt kihozni belőle csak a Nő képes.)

– Nem értem, hogy miért van annyira kifestve Clitandre a többiekhez képest, így egy kicsit kakukktojás. Oronte is nagyon halványan van sminkelve, de ez egyáltalán nem zavaró. Nagyon finoman bohócot juttat eszembe; ehhez, szintén nagyon finoman, az öltözete is hozzátesz, és így végre nagyon finoman, látok egy olyan bohócot színpadon, akit el tudok viselni.

Kosztya szerint:

+ Kell-e több egy jól meg tervezett játéktérnél, amelyben színészek koncentrált játékkal varázsolnak helyszínt, kelléket, érzéseket, egyszóval nézőt? (nem(!))

+ Pálffy Tibor maga az embergyűlölet.

– Zavartak a nézők! (tisztelet a kivétel)

BERNARDA ALBA HÁZA (Udv.hely)

avramLa szerint:

+ Egységes volt a jelrendszer.

+ Nagyon tetszett az elején a némajelenet. Megfogott, utána végig a legnagyobb figyelemmel követtem, hogy mi történik a színpadon. Jó az, ha humort visznek bele az előadásba, és ellenpontozzák a drámai részeket.

– Nekem alapjában véve tetszett az előadás, de egy dolog zavart, a halott. Persze, nagyon hatásos kép, de nem kapott elég nagy szerepet ahhoz, hogy indokolt legyen a megjelenése.

demKata szerint:

+ A hatásvadász mozzanatokat leszámítva lényegretörő felépítésével, sajátságos hangulatával, szöveg és mozgás ötvözetével élvezhető produkciónak bizonyult.

– A kezdő jelenet a két szolgálóval nem mondott túl sokat, aranyos közhelyekre épült, emellett még hosszúra is nyúlt.

– Semmi pluszt nem adott az előadáshoz az apa jelenléte. Nem volt se horrorisztikus, se hatásos, sőt, inkább röhejes. Minek sétál be a férfi fizikai valójában a színpadra, más eszközökkel is jelenlévővé lehetett volna tenni.

vmarta szerint:

+ Talán a legemberibb és legkidolgozottabb (kevésbé karakter-szerű) szerepformálás a Ponciát játszó Márton Rékáé és a Martiriót játszó Jakab Orsolyáé.

– Első két alkalommal nagyon érzékletesek a „szobákban” ismétlődő hangok és koreográfiák, de ez hamar kifullad. Már a második alkalommal érthető, hogy az életük milyen rendszerre épül, hogy szenvednek, és hogy milyen egyhangúan és nehézkesen telik az idő.

– A szellem jelenléte az aláfestő zenével hatásvadász, és nem ad választ arra, hogy a rendezőt miért érdekelte a Bernarda Alba háza.

nóra szerint:

+ Az előadás képi világa és hangulata egymásra rímel. Tetszett a ház jelzésszerű ábrázolása, ahogy a változó fények leválasztották a tereket, az időszakokat.

+ A jelenetváltásokat (éjszakákat?) szépen oldotta meg az ismétlődő mozdulatsorral az előadás, egyfajta megszokott szertartást jelenítve meg ezzel. Ugyanennek a szertartásosságnak egy jóval kegyetlenebb megnyilvánulása volt a vétkes lány leköpése.

– A halott férj meg-megjelenésének semmi dramaturgiai funkcióját nem láttam a feszültségkeltésen kívül.

anna szerint:

+ A térfelosztás. Belátunk a lányok szobáiba, ahonnan ők kilátnak. Az asztal elhelyezése segít a csoportos beszélgetéseknél a hangulat megteremtésében.

– Nem sikerül megteremteni a tragikus hangulatot. A komolyabb helyzetek is nevetségesnek hatnak (pl. amikor a jó házból való szigorú erkölccsel nevelt lányok meg akarják nézni a férfiakat, illetve ahogy ezek elmennek az utcában).

– Láttam az újvidékiek Bernarda-előadását (r. Radoslav Milenkovic), és azzal összehasonlítva ebből az előadásból hiányoltam a felfedeznivalókat, a feszültséget, azt, hogy később derüljenek ki egyes dolgok, például a testvérek közti kapcsolatok.

júlia szerint:

+ Végre egy előadás, ami alatt nem azt vártam, hogy legyen már vége. Nagyon tetszett, hogy mind az öt lánynak külön kidolgozott és pontosan bemutatott személyisége volt, egyik sem volt elhanyagolva. Nem minden előadásban ilyen egyértelmű ez...

+ Tetszett a tér, mindenféle ablakaival, és az, ahogyan a szobákat elhelyezték egymás felett. Szép kép a sötétben, mikor csak a hat nő (anya és öt lánya) arca van megvilágítva. De...

– Egy idő után kissé unalmasnak, soknak és érthetetlennek tűnik az időközönként ismétlődő (az idő múlását jelző) koreografált jelenet(ecske). Jobb szerettem volna azt is, ha a halott arca nincs befestve, túl művinek tűnt.

BeGeI szerint:

+ A díszlet, a kellékek és jelmezek egy része érdekes volt. Bár nem számít különösebb színházi nóvumnak az ilyen megoldás, tetszett az előcsarnokban való felravatalozás. Volt továbbá néhány hatásos pillanat, jól sikerült dialógus és játék is.

– Akad néhány megoldatlan vagy nem elég jól megoldott momentum. Ilyen, amikor le akarják szedni az asztalról Adelát a többiek, ő pedig szinte ugrik közéjük (ahelyett, hogy ellenállna). De ilyen hiteltelen pillanat az, amikor asztalhoz ülve az egyik színésznő kinnebb húzza a széket, amikor leül az asztalhoz (nyilván, hogy a mellette-mögötte ülőt ne takarja el), ami irreális gesztus ebben a helyzetben. Az előadás vége szintén megoldatlan. Idő sincs a dramatikus fokozásra (túl hirtelen történik minden), nincs eléggé megtámasztva belülről, ráadásul idő előtt lelövi a poént. Szinte nevetséges, ahogy a lassan leereszkedő kötelet Adela megvárja, majd nagy nehezen felakasztja magát (a közepén amúgy tökéletesen látható kampót nagy üggyel-bajjal beakasztva a hátán lévő akasztóba). Teljesen fölösleges. Vagy legyen eleve ott valami, amire felakaszthatja magát, vagy ne is tegye meg (ha már ilyen látványosan beereszkedik ebbe a sötét térbe egy olyan erős színpadi elem, mint az akasztókötél, már szükségtelen végigidétlenkedni a felakasztást is – ez túlábrázolt így). Az utolsó mondatok hatalmas súlya nem érződik eléggé – ez előtt sincs megteremtve a kellő feszültség. Hangsúlyproblémák akadnak máshol is, időnként pedig egy-két olcsó poén is (például az „egyedül vagyok, mint a kisujjam” szövegnél, amikor előbb a mutatóujját emeli, majd hirtelen a kisujját, jelezve, hogy összetévesztette őket... hihihi).

– Nem vagyok benne biztos, hogy Bernarda halott férjének időnkénti megjelentetése a színpadon hatásosabb fogás, mint a folyamatos hiánya lenne. Volt értelme?

sjuli szerint:

+ Ebben az előadásban az a rituális játék tetszett a legjobban, ahogy az öt lány és az anyjuk egyénenként változó, de mindig ismétlődő gesztusokkal jelenítették meg azt, hogyan telik el a nyolc év gyász.

+ Az is gyönyörű, ahogy az apa szelleme időnként megjelenik a házban, közeledik egy-egy lányhoz, vagy a feleségéhez, szeretné őket megérinteni, de amikor a legközelebb hajolna hozzájuk, mégsem teszi meg. Ilyenkor az, akinek a közelében volt, megérzi a jelenlétét. Hátborzongató.

– Merész dolog tőlem, hogy már megint ezt írom: nem találtam benne hibát. De vállalom. Nagyon tetszett ez az előadás.

kosztya szerint:

+ Nagyon jól működött a tér. Számomra hűen tükrözte a családfő elvesztése utáni állapotot.

+ Az asztal körüli kergetőzésig (Adela és Martirio) pontos, szépen felépített előadást láttam.

– Az asztal körüli kergetőzéstől egy teljesen más nyelvet beszélő, összecsapott végű kavalkádnak voltam tanúja.

hanni szerint:

+ A karakterek átgondoltak, kidolgozottak. A színészi teljesítmények kiemelkedők.

+ A stilizált elemek nagyrészt (a díszlet szabálytalan formái, a furcsa perspektíva, a megjelenő árnyalak) nagyszerűen illeszkednek az előadás egészébe. A zene erősíti a látvány kísérteties hangulatát.

– Az előadás vége nem eléggé kidolgozott. Ha az öngyilkosságot más technikai eszközzel érzékeltették volna, sokat segített volna a helyzeten. A föntről belógatott kötél elidegenítő hatású, s ez a hatás csak nő, mikor a néző számára egyértelművé válik, mi ennek a színpadi kötélnek a mechanizmusa (az alak bár a levegőben lóg, látszik, hogy nem a hurok tartja).

EMBERI HANG (Arad)

sjuli szerint:

+ Szép és sokatmondó volt az a megoldás, hogy a színésznő egész előadás alatt egy masszív, nyakörvszerű lánccal kapcsolódott egy hajszálvékony kötélhez. Ez sok játéklehetőséget hordozott magában. Az volt a legszebb, amikor Melkvi Bea úgy járkált fel-alá a nyakára erősített csörgő lánccal, mint az a kutya, amelyikről éppen beszélt. Ahogy nőtt a feszültség, egyre állatiasabban viselkedett.

+ Számos olyan előadást láttam, amely a szerelmet abszolút beteljesedésként, boldogságként jelenítette meg. Örültem, hogy ez az előadás rácáfolt erre az értelmezésre, és azokat a gyötrelmeket jelenítette meg, melyeket többnyire egyedül élünk át.

– Tudom, hogy kemény munka egyik pillanatról a másikra váltogatni az állapotokat. Ebben Melkvi Bea nagyon ügyes volt, de az előadás vége felé azt éreztem, hogy kifáradt, hosszabb szüneteket tartott az állapotok között, emiatt kevésbé tudtam rá figyelni.

hanni szerint:

+ A színésznő elképesztő hitelességgel formálta meg a kétségbeesett, eszelős figurát. Ha nem tudtam volna, hogy színházban vagyunk, azt hittem volna, ténylegesen megtörténik vele ez a borzalom. Pontos gesztusok, alapos lélektani felépítettség.

+ Tetszett, hogy a beszédhelyzet lehetetlenségét (miért monologizál valaki egyfolytában hosszú perceken keresztül) feloldotta az a hiteles szituáció, hogy a beteg nő magában beszél.

– Bár a színésznő egy percig sem esett ki a szerepéből, kívülről szemlélve olykor kifáradt a hasonló állapotot kifejező gesztusrendszer, mozgássor eszelős ismételgetése (például a szorongás megjelenítése, a fénykörből fénykörbe való ideges járkálás). Szerencsére az ilyen „megállapodott” részek után mindig tudott újat nyújtani az előadás (pl. a szenvedés új vetületeit).

kosztya szerint:

+ Végre egy telefonbeszélgetés, amit nem szégyelltem pofátlanul végighallgatni. Bevontak, és én bevonódtam.

+ Nagyon erős színészi jelenlét, pontos váltások jellemezték az egész előadást.

– Habár képileg nagyon erős volt a láncra kötött nő, egy idő után szájbarágósnak éreztem, főleg, hogy ez a dolog a szövegben is elhangzik.

avramLa szerint:

– Sajnálom a színésznőt, ő nagyon próbálkozott, végigszenvedte az egészet, de mégsem működött az előadás vagy legalábbis nem jutott el hozzám. Erőltetettnek éreztem, letisztázatlannak, művinek. Életemben először történt meg velem, hogy sajnálatból tapsoltam.

– Az előadást nagyon zavarossá tették a hangok: kutyavonítás, ajtóbecsukás, eső, vonat, lépések, szavak, telefon hangjai. Hol vagyunk, mit hallunk, mi valóság, mi képzelet, egyáltalán mi történik itt? Erre a színésznő is rátett egy lapáttal, a tekintete egyszer azt mondta el, nincs körülötte semmi, máskor megteremtett egy teret, de ez nem kötődött a szöveghez.

+ Csak egy dologra mondhatom, hogy tetszett, arra a részre, amikor elmeséli, hogy milyen vénasszonyt látott a tükörben. Az vicces volt, aranyos.

nóra szerint:

– Fölöslegesnek éreztem a díszletet, főleg a láncon függő nyakörves részét, ahogy a legtöbb zenei aláfestést is. Jobb lett volna, ha csak a szöveg és a játék teremti meg a feszültséget, a hatást.

– A szöveg kezdeti felépítése gyorsan lelepleződött, így egy időn túl a történet nem volt érdekes. Tudjuk, hogy miről van szó, azt is, hogy a helyzet nem fog változni, innen kezdve a játék is kiszámítható lesz.

+ Tetszett, ahogy az első pillanatok természetes hangnemű „telefon”-csevegéséből fokozatosan derül ki a valódi háttértörténet.

BeGeI szerint:

+ Az elmúlt három nap leghitelesebb színpadi produkciója volt az én privát ranglistámon (na jó, a temesváriakat leszámítva – az egy más világ, a hitelesség kérdése is másképp tevődik fel esetükben). Még akkor is, ha voltak benne túlzások meg manírok, klisék, és egy-egy pillanatra elfáradt az előadás. Mindez apróságnak tűnik a szépen (belülről!) felépített alakításhoz, erős színpadi jelenléthez képest. Meggyőzött. A kellékek minimalizálásának külön örültem (első sorban is annak, hogy nem próbálta – pl. kézzel – jelezni a képzelt telefonálást). Talán a nyakörves megoldás is túlzás, bár én el tudom éppenséggel fogadni (szépen és sokfelé utal: a szövegben megjelenő kutyára, a kötődésre, a megkötöttségre, a szerelem és az őrület hálójába szorult állapotra stb.).

+ Nem szakmai szempont, de el kell mondanom: ez számomra a művel való nagy találkozás(ok) tipikus esete volt. Véletlenül éppen egy ötéves kapcsolatban élek, és véletlenül rengeteget telefonálok az illetővel (is). Ez azért lehet fontos szempont, mert a témát egy meglehetősen speciális (ráadásul speciálisan női) szemszögből közelíti meg az előadás. Nekem mégis volt hozzá „közöm”, az említett körülmény folytán. Nem vagyok viszont meggyőződve arról, hogy ezzel a szöveggel (vagy akár a látott reprezentációjával) mindenki ugyanúgy megérinthető. Sőt, biztos vagyok benne, hogy sokakat egyszerűen hidegen hagy, pontosan speciális volta miatt. Aki (hozzám hasonlóan) élt távkapcsolatban, és sok kapcsolatot ápol telefonon, annak valószínűleg életközelibb ez a téma (a telefon és az őrület párhuzama is). Én valóban komoly problémának látom a kapcsolataink virtualizálódását (ami az előadásban eljut a virtualitás elképzeléséig is).

– Nem tudok újat, mást mondani, mint az első bekezdésemben (lásd: „Még akkor is...” kezdetű mondat).

Lola szerint:

+ Elképesztően gyors váltásokkal dolgozik a színésznő, teljesen hiteles, árnyalatokban gazdag a játékmód, ezzel sikerül fenntartania a közönség figyelmét.

+ A fényhatások erős hangulatteremtő erővel bírnak.

– A lánc a nyakában nem kap igazán értelmet, alkalmazási lehetőségei nincsenek kihasználva.

júlia szerint:

+ Tetszett a fény, a fényhasználat. Tetszett a koncepció, hogy a hátsó árnyék jelezte a másik odaképzelt jelenlétét, mikor pedig „eltűnt”, vele semmisült meg az árnyék is. A fentről, egyetlen sávban az őrültet játszó színésznőre hulló fény adott valami pluszt a hangulathoz, félelmetesebbé, irtózatosabbá tette.

+ A színésznő sikeres pillanatai: a higgadtabb pillanatok. Az őrültség tetőfokán, úgy tűnt, kicsivel többet játszik, mint kéne, viszont a csendes őrült szerepe egészen jóra sikerült!

– Nekem nem jött be a szöveg, folyton ledobott magáról, nem volt elég erős ehhez a témához.

LAKODALOM VÁLÁSSAL (Buk., zsidó szh.)

BeGeI szerint:
+ Az egyetlen pozitívum, amit felhozhatok az előadás mellett (de nem mentségére!), hogy jiddisül van. Ritkán hallani ezt a tájainkon már kihalt, ma már inkább brooklyni sülökben (haszid zsinagógákban) beszélt nyelvet. Sajnos ez a szempont nem szakmai...
– Nagyon bárgyú előadás, kár is ezt nagyon részletezni. Buta poénok, hiteltelen játék, erőtlen éneklés, olcsó ripacskodás, hagymázas mű–érzelgés. Nem folytatom.
– Emlékszem egy csíkszeredai Hegedűs a háztetőn-re, ami után a szatmári zsidó közösség részéről többen (ismerőseim) elkeseredésüknek adtak hangot, mondván: az előadás általánosít, lebutít figurákat (pl. egy teljesen félkegyelmű rabbit láttunk), a – székely – színészek pedig semmit nem tudnak átadni a hiteles zsidó gondolkodás- és viselkedésmódból stb. [Itt megjegyzem, hogy az előadás önmagában egyáltalán nem volt olyan borzasztó, és nem-zsidó vagy nem-vallásos szemmel ezek a „hiteltelenségek” fel sem tűntek elsőre]. Hát szegény ismerőseim... Ha ezt a bukaresti előadást látták volna... Egyszerűen döbbenetes, ahogy a legbutább sztereotípiákat játssza ki a végsőkig, már-már infantilis színpadi jelzésekkel. A rabbi jelmeze a ráaggatott könyvekkel (össze-vissza a ruháján) és a tudós-jelmez a két legborzasztóbb példa erre. Kár is sorolni, tényleg. Külön elszomorító, hogy ezekkel az infantilis sémákkal épp a Bukaresti Zsidó Színház él a színpadon.

avramLa szerint:
+ Szimpatikusnak tűnt, hogy kívánták a közönség részvételét, a tapsot, a reakciókat, a fény kétszer is felgyúlt a nézőtéren.
– Elnézem én a bohóckodást, meg azt, hogy a poénokon kívül nincs benne semmi, de azért egy színész tudjon énekelni, s a hangja legyen olyan erős, hogy töltsön be egy majdnem 400 férőhelyes színháztermet. Fájdalmas, amikor a színészek playback-elnek a színpadon.
– Tele van klisékkel, már a második jelenet is, a székes. Ahol csak lehetett, kliséket használtak.

sjuli szerint:
+ Voltak szép pillanatok. Például amikor a kórus tagjai kikérték maguknak a tapsot. Vagy amikor a menyasszony és a vőlegény kiszolgáltatott, félő, mindenre elkészült arccal állt a színpad két oldalán, szemben a közönséggel, és várták, mit határoz felőlük a násznép.
– Rossz ötlet a kivetítő. Egyrészt mert a második sorból is alig lehet kibetűzni a sűrű, narancssárga szöveget, másrészt mert túl alacsonyan helyezték el, és néha a színészek is eltakarták. Jobb lett volna a fülhallgatós fordítás.
– Az előadás sajnos ripacskodások tömkelege volt. Elképesztő, hogy még mindig lehet olyant látni a színpadon, hogy valaki kihúzza a széket a másik alól, és az a földre csücsül. De ennél is elképesztőbb, hogy még mindig van olyan közönség, aki ezen nevet.

anna szerint:
+ Van benne valami újszerű. Folyton fenntartja az érdeklődésem. Soha nem láttam még ilyenfajta előadást. Az „ilyenfajtát” nem tudom, hogyan magyarázzam, de nálam működött. Tetszik pl. ez a nyelv: a jiddis (ezt Csép Zolitól tudom).
+ Nagyon aranyos Motl, ahogy játssza a halálosan szerelmest.
+ Vannak benne apró, finom játékok, pl. kórus.

hanni szerint:
+ A közönségnek sikerült átvennie az előadás hangulatát.
– A playback szégyenletes volt.
– Örültem, hogy nem hosszabb az előadás.

júlia szerint:
+ Csodálom az önbizalmukat, hogy fellépnek ezzel az előadással. Őszintén.
– Szeretnék egyik zsűritag egy korábbi előadásra tett megjegyzésével élni: Ez az előadás úgy, ahogy van, rossz.
– Ugyanaz még egyszer.

vmarta szerint:
+ Az előadás többnyire akkor működött és vált szórakoztatóvá (ebben a környezetben), amikor a színészek a bohóctréfákat csak gesztussal és indulatszóval játszották.
– A playback miatt nézőként sértve éreztem magam. Bármennyire is summázta a dalok szövege a mesét.
– Hamar kifáradt az egyszerű történet, mert a színészek gyakran egymás után ismételték ugyanazt a geget (amik egyszer kijátszva talán szórakoztattak volna).

kosztya szerint:
+ Olvasható volt a felirat. (Nem igaz – szerk.)
– Statikus jelenetek váltják egymást, és közben a színészek elénekelnek több kétszavas dalt. Kicsit megtapsoltatják a nagyérdeműt, és kész a boldog végkifejlet. Ilyen egyszerű volna?
– Hiába próbálkoztak magyar kiszólásokkal, ezen az előadáson az sem segített volna, ha litván népdalokra hastáncot mutatnak be kézen állva.

DANDIN GYÖRGY (Mvhely)

avramLa szerint:

+ Kihasználták a tér minden sarkát, elbújtak a nézők közé, a kútba, felmentek az erkélyre, kiszaladtak a folyosóra. Rendesen improvizáltak, feltalálták magukat, mindent jól lereagáltak, a láb alatt lévő nézőket, a szokatlan helyszínt, az ablakokat, a kutat…

+ Mit mondjak, na, ügyesek voltak.

anna szerint:

+ Láttam az eredetit, ez a kis improvizáció egy jól sikerült paródia. Jót mulattam.

+ Nagyon nagy bátorság utolsó percben félredobni a biztonságot, és szinte teljesen újat csinálni, új térben, új koncepcióval.

sjuli szerint:

+ Hihetetlenül jót tett ennek a produkciónak, hogy a játszók kénytelenek voltak nem az eredeti terében (nagyszínpadon, díszlet között), hanem a gyergyói színház falakkal körülvett, kavicsos udvarán játszani. Érthetőbbé váltak a szereplők közötti viszonyok. Pl. olyan erővel csapódott be a vasajtó Dandin Gyuri orra előtt, hogy abból nem lehetett nem érteni Angyalka elutasítását. A hangsúly egyértelműen a színészi játékon volt, nem a díszleten, jelmezen vagy rendezésen – amiről itt nem is beszélhetünk, mivel improvizációt láttunk. Jó volt, hogy a színészek élénken figyeltek egymásra, és amikor háttérbe szorultak, akkor is aktívan részt vettek a játékban.

+ Jó volt, hogy a szereplők első perctől kapcsolatba léptek velünk: bemutatkoztak és arra kértek, szórjunk rizset az ifjú párra. A kapcsolatot menet közben is fenntartották, például amikor lakodalmi étellel kínáltak bennünket. Tetszett, hogy időnként felvállaltan kiléptek szerepeikből, pl. amikor Csikasznak nem jutott eszébe Klitander neve, és buzdította a közönséget, hogy segítsen: „Tudják, Molière…” ; vagy amikor Lükeházynét „ott felejtették” egy padon, ő pedig zavartalanul cigarettát kért valakitől, majd egy mondattal („tőlem tanulta”) visszalépett szerepébe.

júlia szerint:

+ Büszke vagyok rájuk ezért a majdnem-impróért! Tetszett, ahogy feltalálták magukat a váratlanul jött új térben, és jólestek az újonnan beépített (vásárhelyi színis) poénok.

- Kicsit fáj, hogy azt éreztem: esik szét, és aki nem látta az eredeti előadást, nem biztos, hogy mindent megértett. De ez a mínusz inkább a szervezőknek megy...

nóra szerint:

+ Tetszett a tér kihasználása, az, hogy feltalálták magukat ebben az idegen hely(zet)ben. Szerettem volna látni az egész darabot így. Külön pluszpont azért, hogy ebben a nyílt térben sem veszett el a hangjuk, ha az erkélyről, ha az udvar bármelyik sarkából beszéltek, tisztán hallatszott.

hanni szerint:

+ A színészek nagyon ötletesen helyzetbe hozták a külső tér adta lehetőségeket.

- A külső tér ötlete viszont nagyon lehetetlen helyzetbe hozta a színészeket.

BeGeI szerint:

+ Ügyesen vágták ki magukat a felmerült (szervezési) problémák alól ezzel az improvizációs ötlettel. Nem adták fel, és legalább valamit megvillantottak az előadásukból.

+ Vérbő, élvezhető volt a játékuk, jól kommunikáltak a közönséggel.

- Kevés volt ez a néhány perc. Bármihez is. (Ezért nem is próbálom kész előadásként értelmezni/értékelni.)

vmarta szerint:

+ A diákok annak ellenére, hogy az egyetem és a fesztivál (akik leszervezték ezt a szereplést) nem biztosított számukra jó előadáshoz szükséges feltételeket, „lélekjelenlétüknek” köszönhetően nem hagyták előadás nélkül a nézőket. Egy Molière szórakoztató lehet egy szabadtéri improvizációban.

Lola szerint:

+ Igazán jólesett ezen a péntek délutánon a színház belső udvarában előadást nézni. Háttérinfókból tudom, hogy ez csak egy részlete volt a teljes előadásnak, de azt gondolom, ez csak előnyére vált, mert így pörgött, lendülete és íve volt. A legjobbkor hagyták abba, a közönség meglepődött bár, de elégedett lehetett az addig kapottakkal.

kosztya szerint:

+ Láttam a teljes előadást Vásárhelyen. Az itteni improvizációnak kikiáltott szösszenet fényévekkel jobban működött, mint az eredeti, vásárhelyi változat. Lehet, hogy az otthoni változaton egy ilyen fajta extrém helyzet segítene. A mai megmozdulásukat látva azt hiszem, hogy igen. Mindenesetre le a kalapokkal a mesteri II. évfolyam előtt, hogy a mostoha körülmények ellenére is derekasan helyt álltak.

AMOR OMNIA (Temesvár)

sjuli szerint:

+ Ennek az előadásnak rendkívül gazdag a képvilága: szépek a színes árnyjáték-jelenetek, a vissza-visszatérő világűr látványa (legalábbis ahogy megfejtettem magamnak a kivetített mozgó, fehér foltokat), vagy a találkozások a parányi gyertyalángocskák között.

+ Kedvenc jelenetem, amikor férj és feleség egy éjszakán át huzigálják le egymásról a paplant, aztán egy lepel alatt vicces sziluett-veszekedést rendeznek, végül olyan gondosan takargatják be egymást, hogy majdnem azon is hajba kapnak, ki takarja be a másikat. Nagyon szépen kidolgozott, szórakoztató jelenet.

– Nagyon szép lehetne a zárókép is, ha nem éktelenkedne a vásznon két oda nem illő, élettelen, nevetséges figura.

nóra szerint:

+ Az előadással minden a lehető legnagyobb rendben... lett volna, ha mondjuk fele ennyi ideig tart. Tetszettek az ötletek, a már-már tökéletes technikai kivitelezés, a titokzatosság, hogy vajon ezt hogy csinálták... Csak fárasztó volt jó másfél órát ülni azokban a kényelmetlen székekben.

+ Az élő zenét, s főleg a szépen csengő énekhangokat mindig örömmel hallom a színházban. Ebben az esetben csak az zavart, amikor az élőt a felvett-összevágott zenével keverték. Sokkal szívesebben vettem volna, ha végig egy stílusú zenét hallok az amúgy ugyanazt a művészi kifejezésnyelvet képviselő képek háttereként.

– Nem láttam sok értelmét a képernyő-pihentetőre vagy galaxisbeli utazásra emlékeztető vetítésnek. Egyszerűbb s hatásosabb lett volna a sötét, amiben fel-felvillannak a gyújtók-gyertyák lángjai.

avramLa szerint:

+ Szavak nélkül is el tudnak mondani mindent, tiszták a szereplők közti viszonyok, az indítékok, a történet, minden lejön.

+ Értékelem az élőzenét és a hangeffekteket.

– Variációk ugyanarra a témára. A történetek különállóak, egyik sem ad hozzá semmit a többihez. Elég lett volna 2-3 jelenet, így túl hosszú, a nézőnek egy idő után mehetnéke támad.

kosztya szerint:

+ Totális, emberi és nem gépi erővel megoldott látványszínházat láttam, gratulálok.

+ Zseniális ötletek tömkelege, helyenként remek kivitelezéssel.

– Nagyon sok ismétlődő elem, amelyek elég sokszor nem tudnak túllépni kliséken. A sok ismétlésnek tudható be a jelenetek idő előtti kifáradása is.

BeGeI szerint:

+ Gyönyörű képi világa van az előadásnak. Őszintén szólva, a sok „agyrecsegtetés” után már hiányzott is nekem egy olyan előadás, amelyik nem elsősorban az intellektusomat, hanem az érzékeimet és a szépérzékemet célozza meg, könnyen dekódolható, egyszerű, de szépen megformált jelekkel – úgy, hogy közben minőséget is akar produkálni.

+ Az árnyjátékokat külön ki kell emelnem. Nagyon szép és nagyon pontos munka.

– Néha azért túl sok a jóból. Helyenként egész jeleneteket is fölöslegesnek érzek (legalábbis többet ártanak, mint használnak). A hintás jelenet például a többihez képest keveset ad hozzá az előadáshoz. Csak annyit tartok igazán értékesnek belőle, amikor a szereplő – mintegy keresztként – a hátára veszi a hintadeszkát, és hátramegy vele (amúgy csak hintázást és a hintával való súlytalan játékot láttam benne). De ilyennek tartom a „fátyol” (nejlon) mögötti játékot is egészen addig, míg vörössel meg nem világítják, hullámozni nem kezd, és el nem kezdődik mögötte az árnyjáték (addig ugyanis csak homályossá teszi a képet, de nem is igazán stilizálja), de zavartak a képbe belógatott élettelen sziluettek (fénylő emberalakat idéző bábuk) és a botos jelenet egy része is. Amit még a rovására írhatnék, hogy nem mindenütt köti elég világosan egyik „történetet” a másikhoz (mégis szépen tagol a repetitív elemekkel).

bemőke szerint:

– Az előadás hosszúnak tűnik. Mind nagyon jó ötleteket sorakoztat fel a rendező, és felfokozott látványvilág jellemzi az előadást, de a variációk egy témára struktúra miatt a látvány is fárasztóvá válik a nézőnek.

+ Nagyon hatásosnak tartom az álomjelenetet, amikor a férfi meg a nő lepedőben van és táncol. Olyan Figurás alakok, nem? J

+ Az előadás minden perce nagy élményt nyújt, de mindenképp kiemelendő a fénnyel és az árnyékkal való finom bánásmód. Tetszik az, hogy ennek segítségével kerülnek be az előadásba a színek.

anna szerint:

+ Nagyon érdekes és kifejező a menyasszonyi ruha tasakból.

+ Egyetlen témára épül fel. A feldolgozások közül legjobb az álomjelenet, és ennek kerete.

– Elfáraszt.

júlia szerint:

+ Minden pontos, nagyon sok munka van benne, ez értékelendő!

+ Molnos András Csaba és Szilágyi Ágota hangja nagyon szép és élvezhető, különben ez általában érvényes az élőzenei részekre is.

– Nagyon giccses. Nagyon. Ez szubjektív vélemény, tudom, és stílus meg ízlés kérdése, de engem álmosra untatott a sok szerelmes árnyjáték. Annyira nem tetszett a forma, el sem jutottam odáig, hogy a tartalmon gondolkozzak.

hanni szerint:

+ Legjobban az a jelenet tetszett, amelyben a humor kiemelt szerepet kapott: a férfi és a nő kezdetben határozott mozdulatokkal rántják le egymásról a lepedőt, hogy majd a végén felváltva takargassák egymást. A komikus fordulat előtt hatalmas rugalmas lepedőburokban produkálnak komikus küzdelmet-táncot.

+ A különböző fény- és árnyjátékos megoldásokat, technikákat előnyösen használja ki a rendezés. Ezek mozgással való ötvözése valóságos mozgó képzőművészeti alkotást eredményez.

– Az utolsó jelenetek közül néhány nem elég erős ahhoz, hogy a végére tartogassák. Sőt, van, ami egyenesen elhagyható, mert alulmarad az előadás látványvilágához képest (arra gondolok, amikor alig kivehetően minden a hatalmas nejlon mögött játszódik).

KÖDSZURKÁLÓ (Temesvár–Várad)

nóra szerint:
+ Tetszett az a koncepció, hogy vetítéssel kezdődik és végződik az előadás. Hatásos volt a (szószerinti) átmenet filmből „valóságba”.
– A szöveggel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy a „szerző” (vágó?) minden alapműből a lehetséges legnagyobb közhelyeket vágta össze (ld. a művész feladata, hogy alkosson típusokat), hogy így minél többet elmondhasson az Életről.
– Nem éreztem indokoltnak a meztelenséget – úgy tűnt, csak azért vetkőzik le, hogy utána felöltözhessen. Féltem, hogy megint le fog vetkőzni...

avramLa szerint:
+ A szöveg közvetlensége tetszik. Általában működik, ha a színpadról egyenesen a nézőkhöz beszél a színész („nem tetszett, mi?”).
+ Mindegyre becsap a szereplő, apró elvárásokat teremt, majd meglepi a nézőt. Sajnos csak részleteiben sikerül ezt elérnie, az előadás egészében nem történik nagy változás, de legalább a néző figyelmét megragadja és megtartja.
– A mozgás helyenként erőltetett, mintha nem a helyzetekből születne meg, hanem valahonnan kívülről, egy ráhúzott forma.

sjuli szerint:
+ Ötletes a jelmez: a hosszú, piros bélésű, fekete kabát önmagában is szép. De még jobban tetszik, amikor Mátyás Zsolt kifordítja, majd egy székre teríti a kabátot, amely ekkor a „lady in red” ruhájává változik.
+ Az öltözéknél maradva kiemelném azt a szép képet, amikor a bohócruha üresen hever a padlón: cipő, nadrág, ing, kalap, piros sál, de ember egy szál se.
– Az elején nyugodtan néztem a kis filmet a vásznon, élénken gondolkodtam azon, amit látok, és egyszer csak rettenetesen megijedtem, mert egy figura hatalmas zajjal törte át magát a vásznon. Nagyon hatásos volt, csak azt nem tudom eldönteni, hogy pozitív vagy negatív értelemben-e. Lehet, hogy hatásosabb és szebb lett volna néma csendben „lelépni” a képernyőről.

vmarta szerint:
+ Az előadásban szereplő film egyik kitűnő részlete, amikor a lépcsőházban úgy halad lefelé a bohóc, hogy mindig csak a lépcsősor egyik felén látom távolodni, érdemes lenne ezen a szálon továbbvinni a színpadi jeleneteket is.
– Nem értem, miért jó, ha egy bohóc reálizmusra törekedve játsza a részeget, sok felesleges kellék segítségével. a néző szívesebben tartana vele, ha egy bármilyen clown lenne, mert megteremthetné az önvalló művész paradox helyzetét (stb.).
– Az előadás egyik fő hibája, hogy nem hisz a néző képzelőerejében, és megpróbál mindent túlmagyarázni.

júlia szerint:
+ Tetszett az intró. Úgy megijedtem, hogy csak fél perc után tudtam kiengedni a levegőt. De jó volt.
+ Tetszett a kabát bélése: a piros női ruha. Szép megoldásnak tartom, ahogy az ujjatlan estélyi ruha belesimul a férfikabát belsejébe. A bohóc még mindig magával, (jelképesen) talán a hátán hordozza régi szerelmét.
– Helyenként úgy éreztem, túl van játszva, más pillanatokban viszont egészen jóra sikeredett az alakítás. Kár, hogy nem volt kiegyensúlyozott a játék.

kosztya szerint:
+ Igazán izgalmas a színpadra landolás.
+ Erőteljes gesztusok, mimika, mozgás.
– A rengeteg mozgás, ötlet ellenére sem tudott megérinteni az előadás. Azt éreztem, hogy nagyon ki van találva, pillanatról pillanatra, és nekem, nézőnek nem hagytak semmi felfedeznivalót.

anna szerint:
– Mikor először meghallom a Marie-ról szóló szöveget a bohóc szájából, szeretném látni az arcát, maszk nélkül, hiányzik az a tapasztalat, hogy meglátom a történet el nem mondható vagy játszható valóságát, amire csak arc és tekintet képes.
– Az az érzésem, hogy a szándék az, hogy csodát mutasson, hogy megváltoztassa a világot, ezért vannak összevagdosva ezek a szövegrészletek, nagyon hatni akar, de én se csodát nem tapasztalok, meg sem mozdít bennem semmit, és nem is változtat. Amúgy se tudok igazából a szövegekre figyelni, mert folyamatosan elveszi a színész a játékkal a figyelmemet, és azok szintén nem nyújtanak semmiféle újdonságot.
+ (Nagyon erőltetem magam…)

hanni szerint:
+ A bohóc kedvesének sálját a saját sáljához hozzákötve őrzi. A ragaszkodás tiszta, kifejező megfogalmazása ez. Az elválaszthatatlan sálakhoz való viszonyulás (melynek csúcsponja a velük lejtett tánc) érzelmileg sokat hozzátesz az ötlethez.
+ Az előadás elején levetített színvonalas kisfilm különleges hangulatot teremt, melyet valósággal „százszorosára bombáz” az a rendkívüli effektus, hogy a bohóc „kiugrik a filmből”, vagyis szétszaggatja a vásznat előretörve a vászon mögül fény- és hanghatás kíséretében. A következmény: negyed perc hisztéria a közönség köreiben (én élegalábbis felordítottam).
– Az erős kezdést már nem lehet semmivel megfejelni.

bemőke szerint:
+ Nem jutott el hozzám a szöveg. Fogalmam sincs, miket mondott a színész.
– Ha már bohócra utal a cím meg a jelmez, akkor szerettem volna látni az erre utaló erőteljesebb mozdulatokat, gesztusokat. Ez a bohócfigura kicsit kifáradtnak és unalmasnak hat.
– Miért ködszurkáló? Nem utalt számomra erre semmi.

BeGeI szerint:
+ Nagyon hatásos (merészen sokkoló) a kezdés – de éppen ezért szinte folytathatatlan, nehéz bármivel überelni. Le is ül utána egy időre az előadás.
– Vannak nem eléggé indokolt, alátámasztatlan részek. Nem értem például, hogy mi értelme van levetkőznie? Azont túl persze, hogy ez egy nagyon erős színházi jel – de itt mit jelöl? Ha nem csalódom, a szerelméről beszél közben, tehát egy kézenfekvő magyarázat, hogy a vele való szexuális kapcsolatra utal. Ebben az esetben viszont miért ilyen szemérmes (miért takargatja magát mégis)? Ki vetkőzik így a szeretett nővel való szexuális együttlét előtt? Ha nem erről (nem közvetlen szexuális allúzióról) van szó, vagy ezt nem meri felvállalni, akkor inkább egyáltalán ne tegye! Ha a szereplő, mint bohóc magamutogatására vonatkozik ez a jel (akár szimbolikusabb értelemben is), mert ez is egy lehetséges értelmezés lenne, akkor azt (is) jelezni kellene. Így viszont – minthogy teljesen alátámasztatlan –, teljesen fölösleges is. Talán egyszerűen ki kellene hagyni. Sok problémám van a (kompillált) szöveggel is. Engem egyszerűen untat (sok például a közhelyes megállapítás a művészekre vonatkozóan), nem is túl fordulatos, nem juttatja el sehová a szereplőt.
+ Vannak jó ötletek, sok jól kitalált mozgás van benne, és a kellékek egy részét kifejezetten szépen használja a színész.

Lola szerint:
+ Hatásos színpadra lépés. Azt gondolom nem volt ember a stúdióban, aki ne kapta volna fel a fejét, az addig vetítővászonként használt kifeszített papír átszakítására, ami mögül szereplőnk megjelent.
+ Szép maszk, igazán bohócos bohóc-ábrázat.
– Eszköztelen a játék. Egy igazi bohóc ennél „színesebb”, gazdagabb mimikával dolgozik, változatosabb játékkal, több hanggal, ezeket hiányoltam az előadásból.

MINDHALÁLIG BEATLES (Szatmár)

sjuli szerint:

+ Látszik, hogy az előadók rengeteg energiát fektettek a „beatleskedésbe”. A szépen begyakorolt és előadott dalok világosan mutatják ezt.

+ Az tetszett legjobban, hogy a zenekar tagjai valóban csapatként voltak együtt a színpadon. Olyan érzésem volt, mintha koncerten lennék. Jó volt őket hallgatni.

– Az előadás témáját sajnos nem érzem elég jelentősnek ahhoz, hogy színpadon lássam: elkallódott tehetségek története, akik életük derekán lehetőséget kapnak karriert építeni, de nem élnek vele és visszasüppednek régi életükbe. Ebből a történetből hiányzik a dráma. Inkább egy rossz szappanoperához hasonlít.

demKata szerint:

+ Tisztelem a „Beatles- tagokat”. Zeneileg nagyon sokat kihoztak magukból, ennyit ez az előadás nem is érdemel meg. De jobban értékeltem volna a produkciót mondjuk a Livingroom-ban.

– Sok a közhelyes poén. A színészeken is érződik, hogy nem akarják kimondani őket. Így ez duplán ront az előadáson.

– A színészeknek sokszor nincs mit kezdeniük magukkal a színpadon. Sok a statikus pillanat, a kínos „ott-levés”.

Lola szerint:

+ Le a kalapokkal a színész-együttes előtt.

– De mi köze az O-Zone együttes Dragostea din tei című 2004-es számának a korai ’90-es évek dizájnját képviselő lokálhoz és a jelmezekhez?

– Hol maradt a viszontlátás őszinte örömének bár fikarcnyi látszata a szereplők arcáról? Számomra hamisak voltak.

hanni szerint:

+ A Beatles-dalok értékét vitathatatlannak tartom, előadásuk kapcsán elsősorban a lelkesedést emelném ki.

– Elképesztő, hogy milyen irdatlan mennyiségű olcsó poén hangzott el a prózai részekben.

– Ugyancsak a prózai részeknél: mintha minden egyes momentum azt a célt szolgálta volna, hogy teljesebbé tegye az előadás szétesését, degradálódását, süllyedését.

bemőke szerint:

+ Az előadás egyetlen erénye a zene, s ha próbálok nem akadékoskodni, akkor mindenképp kiemelném a hangszeres zenét és a profizmust a hangszerek használatakor. Külön dicséret Rappert Gábor színész, de főként zenész részére.

– Ha az előző napi egyik előadás szövegét túlságosan „megvágottnak” ítélték, ennek az előadásnak a szövege dramaturgiailag nincs kidolgozva, nincs „meghúzva”.

– Döntsük el, hol van a realitás és a mese határa. Néhol kezdem azt gondolni, hogy a történet halálosan komoly és megalapozott, néhol (többnyire) mintha valami bohócfigurákat látnék a színpadon, akik önmagukat parodizálják.

BeGeI szerint:

+ A dalok persze jók, a színészek is jól énekelnek és játszanak (ebben rengeteg munka, próba, gyakorlás van, nyilván).

± Van néhány jó pillanat, eltalált gesztus, mozgás, sőt, talán egy-két emészthetőbb poén is akad. Sajnos messze nem elég.

– Gyengének tartom a darabot. Sok ponton megíratlannak érzem, különösen a mellékszerepek (elsősorban a női szerepek) tekintetében. Már a szövegkönyv olvasásakor szinte legurulnak a lapról, és ezen sajnos a rendezés és a dramaturgiai munka (ha volt ilyen egyáltalán) sem segített: ezek a szereplők sokszor csak téblábolnak a színen (ha nagyon durván akarnék fogalmazni, azt mondanám, szinte a fotel is lejátssza őket). A zeneszámok beékelését, felvezetését elképesztően primitív módon oldja meg már a darab is (a rendezés, dramaturgia ezen sem segít), amolyan „diákszínjátszós” módszerekkel (elnézést a diákszínjátszóktól): „tudunk pár dalt, kössük már össze valamivel” megoldás ez (nem lehet nem megmosolyogni az „Így kezdődött a történetem... Ez a dal pedig így kezdődik...”-jellegű szövegrészeket).

vmarta szerint:

+ A négy színész a zenés részeknél tanúbizonyságot tett arról, hogy milyen nagy jelenléttel is képesek létezni az előadásban, és hogy az valódi hatással van a nézőkre.

– Egy színésznek éreznie kellene, hogy mit áldoz miért: jó zenét rossz minőségű körítés nélkül is lehet játszani.

– Ez az előadás (a rendező szavaival ellentétben) a legbutább színpadi szöveget próbálja eladni már-már színházellenesen gyenge helyzetekkel.

anna szerint:

+ Folyik a pia.

– A színészek úgy kezelik a szerepüket, mintha idegen lenne számukra, emiatt mesterkéltnek hat.

– Nincs többletjelentése.

nóra szerint:

+ Tetszett a Black Bird című szám, ahogy és amilyen helyzetben eljátszották, megvolt ennek a dalnak a helye abban a pillanatban.

– Rengeteg közhely hangzott el a színpadon, értelmetlenül, csak-azért-hogy-mondjunk-valamit-alapon...

– Nem értettem Szonja és Janó kibékülését, abból, hogy a nő visszajött, nem következik okvetlenül az egymásraborulás...

kosztya szerint:

+ Tiszteletem és elismerésem azoknak a színészeknek, akik a zenekarban játszó kollégák mellett gyakorlatilag bio-díszletként asszisztáltak, mert hihetetlen szakmai alázatról tettek tanúbizonyságot.

+ Remek hangszerelés, kiváló énekhangok.

– Akkora hangsúlyt kaptak a Beatles-számok, hogy teljesen fölöslegesnek éreztem a prózai részeket.

júlia szerint:

+ Az a néhány pillanat, amikor élvezhetem egy-egy színész jó hangját.

– Nagyon fájnak a hamis hangok, a rossz viccek, az üres megoldások. Színpadra való-e egyáltalán ez a darab?

– Az a baj, hogy az első plusz csak azért lett, hogy ne írjak három mínuszt...

MEGÖLTEM AZ ANYÁMAT (Sztgy.)

nóra szerint:

+ Az egyszerűsége nagyon tetszett. Az egész előadás belefér egy bőröndbe (technikástól legyen személyautó...), mégis hatásosabb sok hatalmas költségvetésű produkciónál.

+ A színészi munka és jelenlét – ahogy a színésznő több szereplőt egy-egy gesztussal megelevenített, ahogy a minimális számú kelléket (telefon, újság, cigaretta) pontosan a megfelelő helyen használta, ahogy a végletekig elment és pillanatok alatt visszaváltott a történetek mesélése közben... Ezektől lett igazán szép az előadás.

+ Szerettem a történetet, a szöveg humorát és változatosságát. Persze ez elsősorban nem az előadás érdeme, mégis nagyon örültem a színésznő döntésének, hogy épp ezt és így fogja „megcsinálni”.

júlia szerint:

+ Olyan jó ez a szöveg!!!

– Csak kár, hogy a színészi játék megöli. Griguca Irénnek nincs ennyi energiája, nem lehet ilyen heves, nem ilyen harsány, nem ilyen sokszínű, még akkor sem, ha időnként más szerepeket játszik... és Csipeszt is sajnálom, nem talál hozzá az a kis selypegő hang.

– Tele van zsúfolva gesztusokkal, szinte minden szóra külön mozdulat, nem kell, túl sok, az is a szöveg rovására megy...

sjuli szerint:

+ A színésznő nagyon jól bánik a hangjával. Kacagnom kell, ha arra gondolok, milyen lehet az a Csipesz, akinek ilyen vicces orrhangja van. És megborzongok attól, hogy ez az aranyos Csipesz (mert ilyennek képzelem), milyen kegyetlen tanácsokat osztogat.

+ Tetszik a kendővel való játék. Eleinte a jelmez része: vállkendő. Később fejkendőnek használja a színésznő, és így jeleníti meg anyját. Legvégül pedig leteríti a kofferre, ráteszi cipőjét, és otthagyja, mint az életét. Nagyon szép ez az utolsó jelenet.

– Néha úgy tűnik, a színésznő túljátssza magát, mert sokszor olyan váratlanul tör elő belőle a lelkesedés (pl. hangutánzó szavak formájában), hogy ettől hamissá válik a figura.

BeGeI szerint:

+ Sok oldaláról megmutatkozott a színész, voltak erősebb pillanatai és szép mozgásai is.

– Néhol túlterheltnek éreztem a játékot. Egy-két fölöslegesnek tűnő kellék is akadt. Voltak túljátszott pillanatok is.

– Nem tudom megmondani, miért (ergo ez egy alátámasztatlan, szubjektív, szakmaiatlan érv, de mégis így éreztem:) Visky András szövege nekem többet adott, amikor először elolvastam, mint most, amikor színpadon találkoztam a reprezentációjával.

kosztya szerint:

+ Egyszerű, tiszta, követhető, szerethető és megható előadást láttam.

– Annak ellenére, hogy Nagy Eszter nagyon erős gesztus rendszerrel építette fel a szerepét, úgy éreztem, hogy nem tudott igazán belehelyezkedni az általa megformált figurába.

– Habár nagyon szépen elváltak egymástól a megszólaltatott karakterek, helyenként túlzásnak éreztem a szerepváltási megoldásokat.

vmarta szerint:

+ A színésznő nagy energiabedobással és sok apró ötlettel dolgozott.

+ A finoman beúszó halk zenék szépen vezették a pillanat hangulatát.

– A színészi játék nem adott hozzá a szöveg keserédes humorához, sőt, néhol tompította azt.

anna szerint:

– Jobban élveztem az eredeti szöveget. Sajnáltam a húzásokat.

– Zavaróak voltak a technikai megoldások, a fény- és hangeffektusok. Nem kell konkrétan megmutatni a pofonütést és a gépfegyver hangját, bízzák ezt az én képzeletemre.

– A játék megöli a szöveget. Szájbarágósnak tartom a színészi játékot, a szöveg mint olyan sokkal inkább megmozgatja az agyamat. Magából a szövegből nehezebben bontom ki a történetet és emiatt több asszociációs lehetőségem van, míg az előadásból egyből megfejtem, hogy miről van és miről lesz szó.

hanni szerint:

+ Az elbeszélő részeket színező elemek tetszettek. Pl. hogy Eszter azokat a figurákat is megjeleníti, akikről harmadik személyben beszél, s az ő hangjukon.

– A nézőkkel való interakció kicsit hamis volt, nem reagált megfelelően a megnyilvánulásaikra.

– Idegen figurák alakításánál néhol túlzottnak éreztem a karikatúrát.

bemőke szerint:

+ A színésznő (Nagy Eszter) színészi tehnikája nagyon pontos, jól építkezik belőle, s ebből kifolyólag gyorsak, finomak a váltásai.

+ Jó az, hogy olykor a színésznő kiszól a közönség felé is és nem tekinti teljesen kívülállónak, idegennek. Nem feledkezik meg róla. Nem hagyja ki a történetből, sőt inkább bevonja a történetbe.

– Néhol kicsit egysíkúnak tűnik ez az Irén-figura, hiszen főként egy perspektívából ismerjük meg. A kereső és a porig alázott áldozatként látjuk, míg nem igazán tud, vagy nem akar meggyőzni arról, hogy lehet más, hadd nevezzem emberibbnek.