V. M.: Nagyon ritka, hogy egy román kritikus ilyen intenzíven érdeklődjön a kisebbségi színházak iránt...
Alice Georgescu: Ritka, mert az emberek keveset tudnak egymásról; ez vonatkozik a színházi emberekre is. Engem a színház általában érdekel, a színházcsinálás különböző módjai. A romániai kisebbségi színházakban még létezik az a komolyság, szenvedély, a színház és a közönség közti erős kapcsolat, ami a román színházakból elveszett. Ez vonz engem a kisebbségi színházban, ezért járok fesztiválokra, és bemutatókra is, ha meghívnak.
V. M.: Zsűritagként a szakmai beszélgetések állandó hozzászólója volt. Mi a tapasztalata, hogyan válhat érvényessé egy ilyen beszélgetés?
A. G.: Őszintének kell lenni, és érvelni kell. A kevésbé sikerült részek fölött nem kell szemet hunyni. Meg kell értetned az alkotókkal, hogy hol hibáztak, de nem szabad rájuk erőltetned a véleményed és elképzeléseid, az adott előadáson belül kell gondolkodnod.
V. M.: Milyennek találja a fesztivál alatt látott előadásokat?
A. G.: Vannak jó és rossz előadások, de az erdélyi magyar színház előnyben van, mert egyszerre táplálkozhat a román és a magyarországi színjátszásból. Ebből a találkozásból születnek a legjobb előadások. De azt hiszem, hogy a fesztiválon résztvevő színházak nem mindig a legjobb előadásaikat küldik; valószínűleg nem minden produkció fér el ezen a színpadon, esetleg jobb technikai felszereltségre lenne szüksége. Kár, hogy a színházak nem veszik komolyabban a kollokviumot, mert ez jó alkalom a találkozásra és az eszmecserére.
– Ellopunk egy óvodás csoportot, és ráuszítjuk Béreslacira, merthogy a gyerekekre nem gyanakszik, így majd ezek letépik a nyakából.
– Leitatjuk, csakhogy ezt az ötletet hamar elvetettük, mert Mi Lacinknak½ liter szilvapálinka + 6 sör = 0, tehát túl drága mulatság, még úgy se érte volna meg, ha eladjuk a figurás ezüstmedált, amit megnyerünk, és kifizetjük az árából az alkoholt.
– Felbéreljük a feleségét, hogy este lopja el.
– Mikor mindenki előadásra szeretne bejutni, a gyurakodásban vagy előadás alatt levágjuk a nyakáról, de Béreslaci nem gyurakszik, mindenkit előreenged, nem a nézőtérről, hanem fölülről nézi az előadásokat. Az olló azért folyamatosan a táskánkban volt.
– Tudtuk, hogy a felesége nincs otthon, és két lány el akart látogatni hozzá, hogy elcsábítsa.
– Felbéreljük Emesét (csak nem találtuk meg).
– Titkosügynököktől tudjuk, hogy a pipája szent, tehát elcsenjük ezt, és csereüzletet ajánlunk (erről még Béreslaci sem tud).
– Fűt-fát ígértünk az irodásoknak, ha megszerzik nekünk.
– Szépen elkérjük.
Variaţiuni pe o temă dată:
– A) Elraboljuk a zsűrit, alias nagykutyákat, levágjuk saját ujjunkat, zsarolólevélben megírjuk, hogy ez azsűri egyik tagjának ujja és addig fogjuk vagdosni, amíg nem hajlandó átadni az ekuszont, persze csak eztán fog rájönni, hogy kitoltunk vele, mert az ujjdarabkák valójában nem a zsűritagoké.
–B) Megbeszéljük a zsűrivel, hogy kávézzanak nyugodtan a büfében szakmai kezdésekor, merthogy rendezni való dolgaink vannak az igazgató úrral, akinek persze azt mondjuk, hogy a zsűri nem hajlandó a szakmait megtartani, amíg az igazgató úr nem hajlandó átadni az ekuszonját.
– C) a. Elraboljuk a feleségét, a Figura stúdiótermének közepén egy székhez kötözzük, de mielőtt a száját is bekötnénk, felhívatjuk vele a kedves férjét, gyere-Lacikám-mert-baj-van üzenettel. Mire megérkezik Laci, megérkeznek a paparazzik, a pressesek, alias szerkesztőség is, szóval tanúk is lesznek, mikor felkérjuk Béreslacit, hogy adja át az ekuszont, ha nem akarja, hogy a feleségének baja essék. És ha nem hajlandó a csereüzletre, akkor benne lesz az újságban, alias Kolli-baci, hogy Béreslaci cserbenhagyja feleségét.
– b. Dagadtmandulák: Szabotáljuk a tervet – miközben anna tárgyalást folytat, lekapcsoljuk a villanyt, és levágjuk Béreslaci nyakából az ekuszont.
– c. anna: Csakhogy az olló nálam van.
Sikeresebb próbálkozások:
– Másolatot készítünk az ekuszonjáról, (megvót a fénymásolata).
– Hamisítványokkal próbálkozunk. Küldtünk párat a szerkesztőségnek.
– Fenyegető levelet írunk, amit elviszünk haza a postaládájába, de csak a szerkesztőségig jutottunk el. Megbeszéltünk egy 4.46 órai talit a fiúbudiban, amire csak Béreslaci ment el (mi elaludtunk).
– Az irodába rohantunk, mikor épp nem véltük látni a nyakában az ekuszont, hátha otthagyta.
– Agressziót alkalmaztunk, ha szép szóval nem ment. Ekkor szereztük meg az ekuszon zsinórját... majd a lényeget, mikor „helyre akartuk hozni” az övön aluli próbálkozásunkat. És Laci nem ér, hogy nem ismered el, mert nincs olyan, hogy játékon kívül adod ide, hogy feltegyük rá a zsinórt, mert ez csak egy csel volt, és te bedőltél!
értelmi szerzők: dagadt mandulák + herezacsik + anna
Lola: Mi, fiatalok, annyi szépet hallottunk Bocsárdi Gabiról... Kíváncsiak lettünk rá, sajnáljuk, hogy nem ismerhettük. Mesélne nekünk róla…?
Kulcsár Edit: Még úgy érzem, hogy párbeszédet folytatok vele, még nem tudok múltbéli jelzőkbe szorítkozni vele kapcsolatban, összeszorul a torkom, azért is menekültem előled. Gabi egyformán barátja volt a társaság minden tagjának, nem hiszem, hogy bárki közülünk kisajátítaná magának a legjobb barátnő vagy legbizalmasabb címet. Mert mindenkire figyelt a csapatból, mindenkinek ismerte a rezgéseit, különböző emberekkel volt különböző típusú, nagyon szoros kapcsolata, velem is, igen. Kísértetiesen hasonló utat jártunk be: én is játsztam a temesvári Tháliában, aztán amikor ide megérkeztem, egy hónapig náluk laktam, amíg lakásom nem lett. De végül is mindenki. Mindig nyitva volt az ajtajuk, kettejüknek, Lacival együtt, mert hát ők ketten voltak egy, ez mindig így volt érvényes. Talán náluk voltunk a legtöbbet, amúgy meg körbejártuk egymás lakásait, még a bútorok is ugyanolyanok voltak sokunknál. Kreatív volt, a szobáik teljesen egyéniek voltak, a saját ruhatárát megvarrta, mindene a képzeletét, a fantáziavilágát tükrözte. Aztán milyen kitartása volt, ha elhatározott valamit…
Lola: Mindig volt ereje derűlátónak maradni – mert ugye színházat indítani nem könnyű feladat –, mindig volt ereje azt mondani, hogy folytassuk?
K. E.: Akkor ez még nem tevődött fel, mert a legelső időkben még burokban voltunk, az első négy év az a tökéletesség időszaka volt. Majd később, mikor a társulat egyik része kilépett a színház másképpen működő világába, egy színházi intézménybe, akkor lehettek sokkal nehezebb pillanatok. Korábban igazából az egymáshoz való őszinteség volt a jelszó, ahogy Laci mondta, és Gabi ennek gerjesztője volt. Talán az egyik leginkább kitárulkozó, igen, a legőszintébb ember volt közöttünk. Rendkívül érzékeny is volt, talán emiatt voltak mindenkihez antennái a csapatból. Ő volt ennek a csapatnak a lelke.
L.: Mosolygós személynek képzeljem? Akinek a feltűnése figyelmet követelt, jelenléte meghatározó volt a társaságban?
K. E.: Egyértelműen. Gabi mindig jó humorú volt, szerepeiben is. A mély érzésű szomorú és vidám bohóc. Aki kíváncsi a dolgok mélyére, de játszik.
L.: Voltak-e babonái, különös egyéni szokásai előadások előtt?
K. E.: Ezt is együtt csináltuk, mint minden mást. Volt egy közös összefogózásunk előadások előtt. Hogy is volt? Segíts!
Vincze Csilla: Az Übü előtt mondtuk a Jamma-zuka kezdetű verset, s az sokáig megmaradt ’90 után is, amikor a Figura állami színház lett. Nem tudom, hogy van-e az új figurásoknak valamije. Én 98-ig voltam a Figuránál, 85-ben vagy 84 végén kerültem oda, nem tudom... akkor 9-ik osztályos voltam; Laci látta egyik előadásunkat, tetszett neki, hogy próbálkozunk valamivel, és elhívott a csoportjába. Sokkal idősebbek voltak, mint én, mert ők már egyetem után voltak, úgyhogy azt köszöntem neki, hogy „kezit csókolom”. Sikerült megmaradni ebben a társaságban, ők lettek a barátaim, és ez most már egy 25 éves kapcsolat. Valóban, ahogy Edit mondja, Gabi volt ott a kovász. Nem diplomatikus fajta kapcsolattartó volt, hanem ösztönösen érezte, hogy kinek mikor miféle segítségre van szüksége.
L.: Egyfajta „jótét lélek” volt ő a csapatban?
K. E.: Ez nem életprogram volt nála, hanem már lélegzési mód... Tehát nem a jótétemény szándéka volt benne, hanem érzékenység, az a fajta empátia, hogy a körülötte lévő embereket érteni akarja, s ugyanakkor önmagát is, egyre jobban. Nagyon sokat tépelődött, fejlődött, gondolkodott. Ez is a létmódjához tartozott.
L.: A „Figura” név kitalálója valóban ő volt?
K. E.: A legenda igaz, amennyire tudom, a névadó valóban ő, Csucsi.
Nincs rengeteg pénzem, nem vagyok gyergyói és nem hordok bugylibicskát. Románia egyik leghidegebb és legeldugottabb helyén vagyok, és rajtam kívül több ezren értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom, hogy “kollokvium”.
A szerkesztőség most a családom, és nem örülök, hogyha az olvasók összekeverik a cikkek íróit. Büszkén gondolok Andira, a főszerkesztőre, a szerkesztőkollégákra, Zsekára és Duróra, szeretem a reggeli kávét, Béreslacit, a pikámerek zaját, a pityókatokányt. Itt élek a fesztivál szívében. Írásban mi vagyunk a császárok, és igenis a szerkesztőségünkben alkotnak a fesztivál legszebb női... Kolli-baci, én így szeretlek!
Közel sem gondoltam, hogy ekkora hangsúlyt kap a darab humoros oldala. A felolvasás után sikerült beszélgetnem néhány nézővel, és akik benne éltek abban a korszakban, amiről a darab szól, közel sem találták annyira nevetségesnek az általam megírt helyzeteket, mint a fiatalabb nézők. Talán ez a tegnapi felolvasás legfontosabb tanulsága számomra: hogy mennyire másként reagálnak a különböző generációk.
A végét át kellene dolgoznom. Sőt, még szükség lenne 1-2 jelenetre.
Voltak mondatok, szövegrészek, amik hosszabbnak tűntek a kelleténél.
Érdekelnek a formabontó kísérletek, de úgy gondolom, hogy előbb még le kell futnom néhány kört a klasszikus szerkezettel, ugyanis sem elméleti tudásom, sem tapasztalatom nincs elég ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel vágjak bele a „formabontásba”.
Kicsit szájbarágósak az ismételgetések, viszont az értelmüket is láttam, emiatt nem tervezek komolyabb változtatásokat ezeken a helyeken.
Fontosak a felolvasások, de az is lényeges, hogy az ember egyedül tudjon maradni a szövegével.
Bartha Boróka (a felolvasás rendezője)
Tetszik, hogy a besúgó figurájáról nem tudni, jó vagy rossz. Egyik pillanatban azt érezted, hogy van gerince ennek az embernek, a másikban pedig hogy lehetne erősebb, egyenesebb.
Nagyon szerettem a gyerekek jeleneteit. A szereplők ártatlansága, naivitása, tisztasága élővé, humorossá tette ezeket a részeket.
Néhány replikát nehezünkre esett kimondani archaikus székelységük miatt. De nagyrészt magától értetődő volt a szöveg, nem volt erőltetett.
Nagyon jó, hogy van felolvasószínház, az új drámák így bekerülnek a köztudatba.
Kolozsi Borsos Gábor (Endre)
Hozzám nem áll túl közel a téma, a megjelenített kor.
Nagyon tetszett a szöveg felépítése, a szerkezet szép, tiszta volt.
Színészek vagyunk, úgyhogy mi a szöveg nagy részét kivágnánk.
A telefonkönyvből is lehet nagyon jó előadást csinálni.
Kőmíves Csongor (Csongi)
A felolvasószínházban csak olvasod a szöveget, ugyanakkor érzed az ingerét, hogy még gesztikulálj is. Hogy úgy olvasd, mintha játszanál.
A színház nem csak aggyal elemzett dolog kéne legyen.
Vannak poénok, amik olvasás közben előjönnek, és ha hozzáteszed a játékot, akkor elvesztődnek.
Nem igazán tudok azonosulni a darab témájával.
Nem értem az István nevű szereplő esetében, hogy parasztról van szó vagy entelektüellről.
Barabás Árpád (István)
A darab erőssége akkor nyilvánul meg, mikor nem akar olyan véresen komoly lenni.
Akkor lehet hitelessé tenni egy művet, ha az nagyon-nagyon személyes, velem történt, bennem él.
Nem szeretem, amikor a darab keresztrejtvényekben akar beszélni.
A szerző nagyon jól megragadta István figurájának nyersességét.
Nyilván minden darabot érdemes színpadra vinni, kérdés csak az, hogy mennyire tudunk ennek a problémának aktualitást adni így húsz évvel a szekuritátés történetek után, és mennyire tud hiteles lenni annak, aki majd meg akarja rendezni.
Lola: Hány éve öltözteti és frizurázza a kolozsvári színésznőket?
Gábor Ildikó: Hat éve sürgölődöm körülöttük.
L.: Hogy jutott eszébe, hogy erre az állásra jelentkezzen?
G.I.: Ültetőként kezdtem, aztán megüresedett ez az állás, jelentkeztem rá és hátrakerültem. Először nem voltam elragadtatva tőle, de aztán megszerettem. Pedig nehéz, mert sokszor mi oldjuk a színésznők stresszét, s közben ránk is jócskán ragad belőle.
L.: A színésznők megosztják önökkel magánéletük ügyes-bajos dolgait? Van olyan, hogy tanácsot kérnek vagy vigasztalásért fordulnak önökhöz?
G. I.: Persze. Főleg mostanában fordul elő gyakran.
L.: Hogy néz ki önöknél egy munkanap?
G. I.: Bemegyünk előadás előtt három-négy órával, szárítunk, vasalunk, parókát elrendezünk, cipőket tisztítunk… aztán megérkeznek a színésznők, akkor velük foglalkozunk, bemennek játszani, és ha nincs változás, akkor szabadok vagyunk.
L.: Van-e olyan színésznő a társulatban, akinek kifejezetten sok rigolyája van?
G. I.: Több is, és nagyon sok türelem kell hozzájuk.
L.: Volt-e olyan baki, hogy a színész lekéste a gyorsöltözést, és nem ért vissza a színpadra időben?
G. I.: Volt, mert későn jött ki, és nem volt elég időnk átöltöztetni.
L.: Van különbség aközött, hogy nőket vagy férfiakat öltöztet-vetkőztet?
G. I: Nálunk nők csak nőket öltöztetnek, a férfiakat férfiak…
Lola: Mennyire veszel részt a váradi társulat „közös” életében?
Boross Tamás: Sok időt töltök velük. Persze függ ez a szabadidőmtől és a magánéletemtől is. De nem lennék tagja a társulatnak már körülbelül hét éve, ha nem szeretném.
L.: Vannak olyan személyek a csapatban, akik barátaiddá váltak?
B. T.: A barátság tág fogalom, de igen, vannak barátaim köztük.
L.: A színészek és a háttérben dolgozó személyzet mennyire „él” együtt például kocsmázások alkalmával?
B. T.: Egy asztaltársaság szoktunk lenni, nincs ezzel probléma.
L.: Mint tudjuk, nemrég igazgatóváltás volt Váradon. Jól együtt tudsz működni Dimény Levivel?
B. T.: Nem régóta igazgató, májusban bízták meg ezzel, azután pedig nem sokkal jött a nyári szünet… de az eddig eltelt időben jól mentek a dolgok.
L.: Az ötleteidet a közönségszervezéssel kapcsolatban mennyire tudod érvényesíteni? Figyelembe veszik a javaslataidat?
B. T.: Megbeszélés tárgya az egész, minden előrelendítő ötlet meghallgattatik, és megbeszélés után megpróbáljuk meg is valósítani őket.
L.: Szabadidődben sokat „agyalsz” a színház dolgain?
B. T.: Foglalkoztat, igen, mert ez nem robotmunka, ami a napi munkaidővel lejár. Ha az ember nem érzi magáénak, akkor nincs értelme.
L.: Van elképzelésed arról, hogy meddig maradsz a váradi színháznál?
B. T.: Most jól érzem magam itt, de hogy hosszú távon maradok-e, nem tudom.
Hozzánk – Brassóba – leginkább a szentgyörgyi magyar színház szokott rendszeresen eljárni. Egyéb városokból is jönnek (Váradról, Vásárhelyről), de a rendszeresség fontos lenne, mert a brassói közönség kezdett elszokni mindenféle színházlátogatástól.
Sajnos az utóbbi néhány évben az az érzésem, hogy a szentgyörgyieknek egyáltalán nem számít ez az – egyébként húszezer potenciális nézőt számláló – közönség. Egyik évben azt ígérték, lehozzák az előadásokat, jónéhányan meg is vettük a bérletet, erre egyetlenegy darabot játszottak Brassóban, a másik kettőért le kellett utazni Szentgyörgyre. Tavaly meg egyet hirdettek, és mást játszottak. Egyik alkalommal egy előadás volt ősszel, a másik kettő meg szorosan egymás mellett, kb. egy szerdán és egy csütörtökön, a nyár kezdetekor.
Ilyen körülmények között, legyen mégoly színvonalas is a Tamási, nem veszek több bérletet, mert úgy érzem, elhanyagoltak. Lehet panaszkodni, persze, hogy ha jönnek is, nincs teltház, de ilyen attitűd mellett hogyan szokjon színházba a közönség, a fiatalok hogyan szocializálódjanak a színházbajárásra?
nóra: Amikor megérkeztünk a fesztiválra, az épületben még javában takarítottak. Azt is hallottuk, hogy nemrég felújítások történtek…
Béres László: Az épületben két intézmény működik: a kulturális központ és a Figura. A dolgok jelenlegi állása szerint az épület gondnoka a kulturális központ, azonban másfél hónapja leváltották a központ igazgatóját, és mi ezt kihasználva elkezdtünk lobbizni az épület felújítása érdekében. A felújítások java részét a város finanszírozta, és aktívan kivette részét a munkálatokból minden kollégánk. Felújítottuk a nézőtéri mosdókat, sikerült az előcsarnokban önerőből kicserélnünk a bejárati ajtókat, a nagyszínpadon kicseréltük a 35 éves függönyt. Egyik ötlet hozta a másikat, aminek az volt az eredménye, hogy pénteken éjjel háromkor még itt volt a teljes társulat, az utolsó simításokat végeztük. Ez szép és nemes összefogás volt, idősebb és mostani Figurások dolgoztak együtt, hogy a megnyitóra minden kész legyen.
n.: Akkor a kollokvium tulajdonképpen ürügy volt arra, hogy gyorsan tető alá lehessen hozni az egészet...
B. L.: Úgy néz ki, hogy ennek az épületnek kimondottan jót tesznek a kollokviumok, hiszen kizárólag ilyen nagyobb szabású esemény kapcsán történik felújítás. Két évvel ezelőtt a folyosókat, illetve az öltözőket sikerült felújítani. Minden egyes kollokvium alkalmával sikerül egy kicsit javítani valamin.
n.: A jövőre nézve mi az, ami még újításra szorul, mire van még szükség?
B. L.: A közveszélyessé vált zsinórpadlás kicserélése lenne az első lépések egyike. Apránként meg kellene valósítani a színpaddeszkák kicserélését, meg kellene oldani a kétoldali lejárást a színpadról, ki kell cserélni a villanyhálózatot, megoldani a huzat megszüntetését a nézőtéren. Készült egy felújítási terv, de a megvalósításhoz pályázni kellene.
n.: Miről szól ez a felújítási terv?
B. L.: Egy olyan terv készült, ami bizonyos elemeiben jó, de nem oldana meg minden problémát. Arról van szó, hogy ezt a lapos épületet befedik, a manzárdon konferenciatermet létesítenek. A felújítás összértéke 70 milliárd régi lej lenne. Ez sokmindent magába foglal, de az előcsarnok felújítására például nincs elképzelés. Nincs szó a tervben arról, hogy hol lehetne kialakítani a ruhatárat vagy hol lenne egy kávézó. Mi most pillanatnyilag korrigálni próbáltunk az előcsarnokbeli látványon, a kevésbé tetszetős USB-falakat bekárpitoztuk. De a legelső megoldandó probléma mégicsak a távfűtés bevezetése lenne, a fűtés most is fás kazánnal működik.
Szerencsére van néhány vállakozó, aki mellénk állt. Volt egy közös összefogás, így sok minden sikerül. Többször hasonlították a Figurát a főnixmadárhoz, mert minket a nehézségek rántanak össze. Egyáltalán nem szeretném, ha nehézségei lennének a Figurának, de ilyen helyzetekben derül ki igazán, hogy valóban tudunk csapatként létezni, dolgozni, mindenki függetlenül munkakörétől, beosztásától egy emberként odaáll. Erre csak egy magyarázat lehet: szeretjük a Figurát.
színészként, hanem dj-ként ismertelek meg, Szentgyörgyön a Reflex Fesztiválon. Nagyon jót partiztam aznap este a balkán bulidon. Honnan jött az ötlet, hogy bulikat csinálj?
Giacomello Roberto: Kikívánkozott belőlem. A balkán zene sok örömet okoz nekem. Kíváncsi voltam, milyen lehet dj-skedni, és egy képzőművész barátom unszolására, aki szintén csinál bulikat, volt egy karácsonyi partim Csíkban.
L.: Ez azért meglehetősen alternatív műfaj. Nem féltél, hogy bebuknak a bulik, és nem fogják szeretni a zenédet?
G. R.: De, van, amikor tartok ettől, de több helyre meghívtak, az emberek meg legtöbbször táncoltak a zenémre, és ez a cél. Volt, hogy egy hasonló műfajú buli után kezdődött az enyém, és az nagyon jó volt.
L.: Amikor nem táncolnak, az, gondolom, szahar. De milyen egy jó buli?
G. R.: Egy jó buli hullámzó ívű, amikor nagyon pörög és a csúcson van, akkor le kell csapni egy kis chillel, utána újra felfokozni. Egy jó bulihoz inspiráció kell, különböző ritmusú és gyorsaságú számokat kell betenni, nem szabad átmenni monotonba.
L.: Te is bulizol a saját bulijaidon?
G. R.: Ez a közönségen is múlik, ugyanolyan fizika ez, mint a színpadon, én energiát dobok feléjük, ők pedig vagy visszadobják vagy nem.
L.: Ma milyen volt a közönség?
G. R.: Ma kiváló, olyan poénokat is lereagáltak, amiket eddig nem. Jó volt.
